jakartai kaja

Java, JakartaRika, aki szerint most éppen német akcentusom van, de egyékbént imádja az európaiakat – és amióta elhagytam Európát jelentősen nem magyar vagyok, hanem európai! Aminek annyira örülök, mint majom a farkának! – szóval szerinte most éppen német akcentusom van, de három hónapja éppen azzal szólitott meg, hogy olaszos. Nem hiszem, hogy különösképpen érzékelné mi a különbség aközött, ha olasznak vagy éppen németnek nevez, de nem is foglalkozom ezzel, merthogy igyekszem az ő, ázsiai szemével nézni magam és igy nagyon egzotikus kis európai vagyok, ami tökre elég nekem mára. Szóval együtt ebédelünk Jakartában egy nagyon menő negyedben, ahol az iroda áll, amiről Rika elmondja, hogy mennyire jó ez a környék, ahol valójában egymásba lógnak a felhőkarcolók, benne az irodák, aztán egy másik felhőkarcoló, ami tele van éttermekkel és köztük nincsenek utak, mert minden irdatlanul rossz minőségű és amint leöntik a betont, máris felkunkorodik, ü igy sose hozzál magaddal húzós bőröndöt, mert aztán cipelheted kézben és közben vigyázz, mert itt egy gödör, ott egy lyuk, hol a betonban, hol a csatornafedélen, és máskor a dzsungel megmaradt egy-egy pálmája töri fel az utat. Nos, együtt ebédelünk, Rika, aki imádja az európaiakat és most ő is menő, kis nyári ruhát hord, ami borzasztóan megbotránkoztató – majdhogynem annyira, mint hogy tegnap egyedül vacsiztam a hotel éttermében és kértem egy pohár sört! Atyaég, nő, egyedül, sörözik! Na jó, fehér, „orangule”, ezek úgyis amolyan mocskosul erkölcstelenek… – láttam a pincér szemében, de lehet, hogy csak képzelődtem… Aztán ott van az asztalnál Frandy, akit épp most interjúztattam egy koordinátori állásra, aki remek ember, csak borzasztóan szégyelős, ezért a vele való munka körülbelül olyan, mint a thaiokkal. Merthogy a thai munkatársaim mindenre azt mondják: igen. De ha rögtön az ellentétét kérdezem a dolognak, akkor is azt mondják: igen. (ezt hivjuk mi yes-kultúrának) Ami azért is problémás az én esetemben, merthogy engem itten azért vettek fel, hogy megoldjam a gondokat, de ha nem tudom, mik a gondok.. szóval akkor nehéz. Frandy mellett a felesége, aki szintén Greenpeace-es, igy rögtönzünk egy listát, hogy ki ismer Greenpeace-es párokat, családokat, gyerekeket és el is mesélem gyorsan, hogy milyen is egy Greenpeace-szel felnőtt gyerek, mint amikor a gyerekem a kamera elé ugrott és jól belemondta aztán mindenkinek, hogy márpedig nem szép dolog ez, emberiség, hogy igy romboljátok a Földet! Aztán ott van Alex, Alex férje Alex. Aki szegény azért lett elsősorban férj, merthogy a felesége, a másik Alex hamarabb kapott állást nálunk, mint dsc_0009cő. És mind ott ülünk egy utcai árus szűkös kis bódéjában, a műanyag tető alatt, deszkákból gyorsan összeeszkábált asztalnál mocskos műanyag székeken, körülöttünk a többi indonézzel, akik épp ebédelni jöttek ki a forróságba a légkondis irodájukból. Itt kérdezi Frandy, hogy mit is kérek és én bizonytalanul nézem a kinálatot: egy idős néni áll műanyag kanállal a kezében a „kirakat” előtt, amelyben nagy tálakban puposodnak az ételek.

  • Ez jackfruit, az meg chilis, szóval azt tuti nem kéred, ez itt csirke az meg tojás – magyarázza Frandy.
  • This is from Giorgia! – kiáltja rám a mellettem álló nő és én csodálkozva nézek rá, hogy hogyan lehet az étel grúz? De aztán azt gondolom, hogy biztosan mást mondott és a sok százezer sziget közül egy ittenit emlithetett.
  • Na jó, választok neked – könyörül meg rajtam Frandy és csak remélhetem, hogy a zöld tojás és a csirkefej között inkább azt a valamilyen gyümölcsös izét teteti a tányáromra. Inni mangót kérek, ha már Ázsiában vagyunk, legyen valami értelme! dsc0047-cropItt egyébként is mindenki vizezett, cukrozott narancslét iszik, szóval akkor legalább én mást. Nézem az ételt, csirke. Mégiscsak inkább vega kaját kellett volna kérnem. Még ha itt az kicsit ciki is… De csak nem kapok vérhast! Remélem, hiszen a többiek is ezt eszik. Bár, ők már megszokhattak… De nem tanakodom tovább, mert megérkezik egy gitáros fickó és egy koszos, papirzacskót nyújtogató nő, amire csak később jövök rá, hogy ebbe kellett volna dobni a pénzt. A hely kezd megtelni, érkezik egy óriási fekete ember muszlim öltözékben és abból a helyi Giorgiából nők, akik mind ugyanúgy néznek ki, és egy macska is, akinek nincs farka, meg egy tyúk, akit épp egy motoros kergetett be az asztal alá.

Itt vagyunk, megint, Jakarta, utca, étel.

Aztán megtudtam persze, hogy Giorgia nem Grúzia, hanem Yorgya, azaz Yogyakarta (azaz egy másik város).. ha jól értettem..

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s