I love you Manila!

img_9820Manila, Manila, oda vagyok érted! Első ázsiai városélményem, ahol metropoliszban, – nem is ám sima kis városkában vagy fővárosban, de metropoliszban, kérem! – lehet sétálni! És a Greenpeace iroda is egy irtó édes kis házikóban van ebben kis kellemes kertesházas övezetben, ahol rendezettek az utcakövek, szinesek és sorokba is vannak rakva – még le és felhajtók is vannak, el sem hiszem! Ugyan néha a kert burjánzó dzsungele kilóg a járdára, de VAN járda egyáltalán! Ó, te sétálós metropolisz! Imádom! Arról nem is beszélve, hogy az emberek tudnak angolul! Mindenki! A kisgyerek, az öreg bácsi, mindenki! Ezt azért elsőre el is felejtettem és jól kibeszéltük a taxist – mármint, hogy milyen drága és inkább egy másikkal kellett volna mennünk – Marcus-szal a fő-főnökkel, mert mindketten Jakartához és Bankokhoz szokva simán nyomtuk az angol dumát. A kajákról mondták még, hogy itt nagyon gáz, bár mikor kérdeztem, hogy miért is, akkor a válasz az volt: A levmanilaesbe mindent beletesznek! A csirke nyakát, lábát, és még a belső szerveit is! – na, az undorodó tekintetek miatt nem volt kedvem felvilágositani kedves fejlett országokbeli munkatársaimat, hogy nálunk is ez van, Magyarországon. Szóval lestem is a tyúkhúslevest nyakastul, meg szivestűl, de még nem találkoztam vele, mert egy svédasztalos helyen ebédeltem és a vacsi is egy hasonló helyen volt, ahol a levesekben hiába kerestem, semmi nem úszkált. Mindenesetre megnyugtató volt, hogy nem minden, sőt, a mai két étkezésemkor semmi sem volt csipős!! Micsoda öröm! A hotelem is csak egy kis hotel, inkább mondanám youth hostelnek és tökre jó, hogy nem egy óriási giccsgyár, márványlobogtatással és mozgólépcsőkbe beragadt, kibelezett patkányokkal, mint Jakartában, hanem egy normális, emberi léptékű kis szoba, egy helyieknek is kiváló árral. A szegénységet még nem láttam, biztos, mert a kertvárosi övezetben vagyunk, bár megnézhettem egy másik szeletét is a metropolisznak, a csudi New York-style-asat, ahol minden égigérő felhőkarcoló és mindenki kiskosztümös és a rendezett parkokban 20150202_191431nem nő a dzsungel vadul ide-oda, mint itt, a kertvárosban. De ott, a tündibündi világban is megálltak a szuper terepjárók mellett a helyi teherautószerű, telematricázott, csillogó ezüst tetejű, átalakitott kisbuszok, amelyek platójára csak úgy pattantak fel a kiskosztümök és öltönykék. És lám, az újságban is van egy ilyen csoda, a fejlődésért, mi másért! Valami ilyesmi lehet a reklám mögött… Gyorsan ide is rakom nektek. És de jó, hogy angolul van az újság! Igy még azt is értem, hogy mi az aktualitás itt.
Itt is vannak biztonsági őrök, úgy tűnik, hogy egész Ázsiában ez az egyik legkelendőbb szakma, de itt nem hősiesen, némán, rabszolgaállásban állnak egész nap szobornak álcázva magukat, mint Thaiföldön és nem is gugolva röhögcsélnek, be-beszólva a lányoknak az utcán, mint Jakartában, hanem rendesen rádnéznek, szemkontaktus, meg minden, és köszönnek angolul, megkérdezik kit keresel és aztán eligazitanak, hogy melyik lépcsőház, melyik emelet és igy tovább.b6aeb5799bc80ac892e8e35bcc725287
Na, az irodánk meg, hát az tündéri! Kábé mikor Hajdúszoboszlón a nagymamám panellakásába megyünk fel a lépcsőházba, na, olyan lépcsőházat képzelj el, ahonnan üvegajtók nyilnak, de mintha csak lakásokat alakitottak volna át. A folyosón is fa padló van, mint az irodában, egy világos és egy sötét szinű felváltva, ami nagyon kedvessé teszi a hangulatot. Az itteni irodánk nagyon kicsi, alig dolgoznak itt tizen, a szobák egymásból nyilnak és egymásra, mintha minden csak egymásra lenne tapasztva-ragasztva, kicsit, mint a nagyik lakásai otthon, ahol tudod, hogy a nappaliból lett leválasztva a háló és a konyhából az előszoba vagy forditva. De azért mégis meglepődtem, mikor épp az egyik tárgyalóba fészkeltem be magam, megcsodálva a falakat, amelyeket padlószőnyeggel vontak volna be a hangszigetelés végett és akkor kinyilt az egyik szekrény és kilépett belőle Marcus. Nagyot néztem és kérdeztem, mit keresett a Street teeming with peopleszekrényben? Mire kiderült, hogy az egy raktár, amin keresztül kijuthatunk egy folyosóra, arról pedig a mosdókhoz. Igy azért már jobban érthető volt, mint a tábla, ami a raktár belsejébe egyenesen a cuccokra mutatott, hogy toalett. 🙂
És még valami, itt kéremszépen én MOM vagyok. Nem mintha egyébként nem lennék anya, de itt mindig az vagyok. Csodálkoztam is, hogy honnan tudják, mikor az étterembe akartunk belépni. – Mom? – kérdezte a biztonsági őr és kinyitotta az ajtót. A kérdésére csak biccentettem, nem is értettem, most mi a kérdés, hogy anya vagyok, vagy nem? Meghát egyáltalán ez hogy jön ide?! Furcsálltam is nagyon, hogy itt minden nőt anyának hivnak? Ez valami helyi szokás, vagy olyan gyors a népességnövekedés, hogy ebben a korban, amiben én vagyok, már lassan grandma-nak kellene szólitani engem? De nem! Végül magamtól sikerült rájönnöm: a mom nem is mom, hanem Ma’m, azazd Madame! Ja!! Igy már érhető… mégsem kéne mindenkit leanyukázni 🙂 A girl practises the guitar during a free guitar workshop for street children in Manila

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s