posztapokaliptikus strand

Modern-Japanese-Design-Inspiration-from-Ancient-ArtA világ legnagyobb hullámverő medencéje… mondja a szórólap. És nézzük a retro, 80-as évekbeli medencét, ahogyan a koszlott alja feldarabolódik és élőlényként kúszik a talpunk alá a vizben. – Jaj, valami hozzámért! – kiáltok fel, pedig ez nem a tenger, hanem csak a medence vakolatának felmálló, kiklórozott darabjai. Gömb alakú fehér hangszórókból a pálmák alól szomorú Für Elise szól, művizesés alatt a gyerekek játszanak kisruhában, merthát itt az a szokás, hogy mindenkin minél nagyobb darab ruha legyen, hogy megmaradhassan ama japó fehérségük. A lány a kis hidon megy át felettem, maga fölé tartja a Tabletét, árnyékolónak…. a boltban nem találunk naptejet, a sok fehéren tartó, fehéritő krém között. Siam City Parkban vagyunk, egy úgynevezett „theme parkban”, ami egyszerre strand és vidámpark. Én a strandra vágyom és mikor megérkezünk nézzük csak a rozsdásodott óriás, rózsaszin malac-cica szobrokat. Egy fiú és egy lány malac-cica…. ők lesznek a figurái a helynek.Elég sokan siam-city-waterparkvannak, iskolás csoportok, egyetemistsák egyenpólóban (egyetem és foci csapat – mondja a pólójuk) Óriás kapun a taxisunk is bejön velünk, nem értjük miért is, mikor Sutthisanban, a mi kerületükben még fel sem akart minket venni és már elment előttünk két taxis is, aki azt mondta, nem, Siam City Parkba ő aztán nem visz el minket (ez leginkább azért szivás, mert nincs egyéb közlekedés, csak taxival lehet megközeliteni ezt a csodát). A mi taxisunk is úgy tűnt, hogy megbánta, mikor rájött, h nem a Siam Shopping Centerbe megyünk, ami elég közel van, hanem a vizi vidámparkba, de akkor már felvett és még be is kapcsolta a taxiórát, ami azt jelenti ugyebár, h fix bérért dolgozik.

  • Legyen inkább 500 bhat –próbálkozott.
  • Nem, – mondja Gergő – legyen 200.
  • 300,-  mondja a taxis és közben vágtatunk miközben a taxióra 50-et mutat.
  • 250 – és végre megalkudnak.
  • A Google térkép azt mondja, hogy 30 percre van innen – teszem hozzá

Kicsit sok a 250 bhat 30 percért, nem? De aztán látjuk elsuhanni a várost, a felhőkarcolókat és a bódékat sorra, de aztán mégiscsak megérkezünk nehezen, miközben a telóm GPS-ét követjük és a google térképet, és mutogatjuk a sofőrnek a strand szines csúszdáit, hogy mert rendszerint a fejét rázza, igy nem tudjuk, hogy végülis megértette-e, jó felé megyünk-e és hogy egyáltalán mire alkudtunk, ha nem is tudja, hova megyünk?

Aztán megérkezünk, ő vigyorog és kiszáll velünk.

  • Hova jön?
  • Talán akkor már ő is úszik egyet.

Be is jön velünk az óriás, malacos-cicás pókhálós szoborok övezte felnagyitott világoskék babaházba és mutogatja nekünk, hogy ide menjünk, ahol VIP diszeleg a foltos üvegajtón.

  • De mi nem akarunk VIP jegyet – igyekeztünk magyarázni neki.
  • De nézzük azért meg – mondom, – valszeg a VIP nekik és nekünk mást jelent. – és ténlyeg biztos a farangok (külföldiek thai megnevezése) miatt tették ki ezt a pár betűt a falra az ajtó mellé, mert azt jelenti csak hogy a taxisok, akik elhozzák a gyanútlan farangokat, kapnak valami kis juttatást valahogyan végül, mert a mi taxisunk is csak ott vigyorog velünk és a jegyünk ugyanannyiba kerül,mint amit a neten irtak, csak közben a taxisunk átizzadt 20140921_141113kék ingén is örömkönnyek jelennek meg, mert végül csak megérte neki valahogyan, hogy elhozott minket ide, a világvégére, ahol az aquapark és a vidámpark posztszocialista stilusban, óriás műanyag tetejével átnyúlik a szegénynegyedbe, mig dinoszauroszokat mintázó kopott műanyag állatok bőgése csengül fel a távolból.
  • Vááá! Ez szuper! Még sosem voltam vidámparkban! – kiáltja Levi és nagyon izgatott, és bámulja a sárga cikcakkos pályákat az égben, amik darabokra szaggatják a fejünk feletti tájat.
  • Előbb azért menjünk a strandra – kérvényezem és lassan meg is találjuk.
  • Minden olyan… posztapokaliptikus, olyan, mint a Disneyland az emberiség pusztulása után – mondja Gergő, ahogyan a koszlott falakat nézi és a thai betűket, amik világitanak a kietlen térben. Nagy oszlopok és műanyag, szakadozott tetők állnak előttünk óriás tereket ölelve. Mögötte „Big Double Shock” nevű rémisztőház, ahol fehér keresztek állnak ki a földből, és egy szörny szájából piros lé folyik.
  • Miért tették ide ezeket a kereszteket?
  • Talán csak mert látták valami drakula filmben és azt hiszik,hogy a farangok ezektől megrémülnek – mondja Gergő.
  • Vagy mert a kereszténység annyira rémisztő… igy mondják a buddhista szerzetesek a gyerekeknek: „ olyan rémisztő ez a hely, mint a kereszténység maga” – magyarázza Gergő nevetve és eszünkbe jut, mikor egy galériában megnézhettünk egy rövidfilmet nemrég, hogyan magyarázza a buddhista szerzetes a gyerekeknek és a nagymamiknak (!), a Nyugat erkölcstelen romlottságát. (Ó, dejavu!)

De mi most a strandot keressük, követjük a várárokszerű szegélyként húzódó büdös csatornát, ami elválasztja a rothadó környéket a rózsaszin szappanvilágtól és lépünk a nagy kék nyilakra a betonon, ami az aquaparkot jelöli. Még csak 10 óra körül jár, igy nincs rajtunk kivül csak egy orosz család és kifejezetten élvezem a megkövesedett időt, amin lépten nyomon átágzolunk és ahogyan az izzasztó hőségben a táj megmerevedik, benne a műanyag papucsokat, úszógumit, műhajat, maszkokat áruló szegény thai teremtések között. Mig a strand bejáratához érünk elsétálunk megannyi berácsozott kis bódé mellett, ahol egy-egy, embernek álcázott mobiltelefonozó üldögél, akiknél thaiul ki van irva valami,  amit venni lehet, de mi nem értjük, hogy mit és miért, és elsétálunk a rózsaszin párocska, a malac-cicák otthonául szolgáló óriássá növesztett műanyag gombaházak mellett is, és a rozsdásodó bódék között, ahol Carmelot és egyéb furcsa Modern-Japanese-Art-Painting-Printnévre hallgató virsli és Magnum (mármint a jégkrém) árusitó bódék állnak némán, a tömeg nélküli rekkenőre dermedt hőségben.

  • Oda nézz! – kiáltja Levi és ahogy odanézek a zölden nyáladzó csatornára látom, ahogy a nagy lapulelvelek között egy foltos óriás gyikfarok lemerülni készül a mélybe.
  • Mi az? – kérdezi Gergő
  • Egy óriás varánusz – mondom fintorogva. – Ezek őrzik a strandot….

Fordulunk, megyünk, nézünk, csúszunk, úszunk. Jé, már meg tudom itélni, hogy melyik család a thai és megyik nem az. Nem a kinézetükről, mert akár brazil őslakosok is lehetnének a körülöttünk úszkáló családok, hanem a nyelvükből. Ez nem az a hullámzó, dagályos, kacsanyelv, amit a thaiok használnak. És büszke vagyok magamra, hogy észrevettem!

A nagy, foltos levelű kommunista virágot nézem. Olyan, mint anyukám munkahelyén a MÁV-ban. És a Következő buszon malaca jut eszembe a Kispáltól, mesebeli disznó, ki hófoltot húz a sárban. Igen, ilyen a hely, mégha nincs is hó, sem folt, sem sár. De az idő megállt és mi éppen úszkálunk a cseppfolyóssá vált térben. A viz olyan meleg, mint a levegő, igy nincs választóvonal sem térben sem az időben. A mindenség egyszinű kellemes melegséggel úszik körém, ugyanolyan lassú észrevételenségben, amivel én akartam benne úszni. De végül mégis ő az, aki lassan bekúszik az agyamba a vérereken át, a körülölelő vizen és levegő keresztül. Én meg csak beszivom és már nem emlékszem, hogy mit is akartam mondani, mert a levegő és a viz mind- mind a saját alakjára formál és már csak egyetlen csepp vagyok ebből a folyóssá vált világból, az agyam is itt folyik a kezem között a vizben és nézem magam a kishidról és a Für Elise belémfolyik és át rajtam, és megint újra és újra.

  • Menni kéne – mondom, mert már befészkelt belém a forróság, és veszélyes tunyulásra kényszeritette a gondolataimat, és lassú, nehéz testté nehezitette ezt a testet, amit még az előbb az enyémnek mondtam volna.
  • De alig birok mozdulni… itt rögtön elaludnék –hallatszik távolról Levi elhaló hangja.

Mozdulunk is, legyőzve a test nehézségét és a hőséget. A kellemetlen, húsbavágó, sértő abszurd európai klasszik zene segit nekünk elindulni.20140921_113813

A minőség erőteljes növekedését tapasztaljuk az ebédnél, ami meglepően benne van az árban, egy thai-indiai-ázsiai svédasztal és még nem is csip feltétlen.

Aztán megyünk a döcögő kisvonaton az Afrika Túrán a műállatok és az igazi ombufák között.

  • Nézd! – mutatok jobbra, mert mig balra a mű afrikai emberek a mű állatokkal hesszelnek, addig jobbra valami egészen más – itt vannak az igazi emberek a kerités másik oldalán! És tényleg ott vannak a kunyhók a nagy levelek alatt, és a bádogviskók, és a kirakott, egymás után lógó, száradó ruhák, és a bácsi, aki igazi ,és darabolja a fát és maradék, vidámparki roncsokból összetákolt játszótér a helyi gyerekeknek. Talán az első játszótér, amit látok itt, Bangkokban. Aztán balra nézek és látom, ahogy történet formálódik a málló, műanyag állatokból.  Legalább pillanatokat igyekszem udvariasan elfeledni, a műtigris porlepte, pókhálós fogait és a kilógó mehanikákat a lábából. És ott van az akció, mert a nyugis afrikai képben megjelenik egy fehéren világitó idegen – bár szemei mintha ferdék lennének – aki megölt egy tigrist és a következő képen már keresztre feszitik egy műlánggal égő műmáglyán és a hangszóróból a dzsungel igazi levelei alól a régi afrikaiak örjöngése hallatszik, amint égetik el az arra járó gyanútlan, vagy éppen tigrisgyilkos fehér idegent.

A műanyag lassan olvad a tájba. Óriás gomba alatt sétálunk el és egy mű ombu fa alatt, ami végülis majdnem ugyanolyan , mint az igazi, csakhát ez azért mégiscsak a globális műanyagipart és a műanyagművészt dicséri. Dzsippekben, benzingőzt letüdőzve nézhettünk rothadó testű műanyag dinókat, ahol legalább a forróságra való tekintettel egy műelefánt melkason spriccelt minket orrvizével.

  • Nézd, a thai család okostelefon videóján mindez nagyon is igazinak tűnhet – mutatok rá az előttünk ülő család kiskamerájára, amin a dinó pókhálósodása nem is látszik. De legalább a thai előadást is meghallgathattuk, ami amolyan discoverys hangsúllyal mesélte el az ősember és a dinók közös történetét.

Legjobban mégis a vizescsónakos cucc jött be, amikor kis csatornán húztak fel műanyag, fatuskónak álcázott csónakban egy tigris szájába, hogy aztán egy oroszlánéból csússzunk lefelé közben sikoltva, vizesen, beleloccsanva a jelenünk nedves valóságába. Aztán, mint minden jóravaló vidámparki giccsparádéban, megvehettük a magunkról szóló ijesztő fotót, amikoris megrendülve az esetlegességünktől, szembenézve a halálfélelemmel, arcunkra végre kiül az őszinte megdöbbenés. Igen, megvesszük a fotót. Ki ne venné meg? A pillanatot, amikor végre nem olyan vagy, mint ahogyan a tükörben látod magad. Hiszen ezért jössz el ide, ezért jön el mindenki ide, hogy az ezerszeresre biztositott valóságban, biztonságos körülmények között szembesülhessen az elveszettségével, porszemszerűségével. Egyetlen pillanatra.

Reszket a lábam, kifáradtam abban, ahogy folyamatosan szembenéztem múlandóságommal. Mostmár inkább hazamennék, inkább lennék hétköznapi kisstilűség, mint mindennapi halálfélelem. De a fiúknak még nem elég. Újra és újra meg akarják érinteni a határvonalat az élet és halál, a kiszolgáltatottság illúziója és a biztos biztonság között.

Richard-Koh-Fine-Art_Justin-Lim_2-Marikh_2013_1Harmadszorra is becsobbanunk a műanyag rönkön a vizbe.  Valami mozog a szemem szögletében:

  • Ne már! Itt egy gyik! – kiáltok fel, és a Gergő és az én köztem lévő szivacson nézem a kicsiny, áttetsző testő gyikot, amint pánikszerűen, majd meg-megmerevedve fesziti testét a száguldásnak.
  • Anya, elkapom! – kiáltja Levi, de nem engedhetem, hogy felálljon, hiszem ő mögöttem ül a sorban, a műanyag csónakban, és épp a felfelé ivelő részen megyünk, a kerekek és fogak belevájnak a csónakunk aljába és vonszolnak a tigris szája felé.
  • Jaj ne! Hol van? –sikit koncogva Gergő, engem utánozva. De én tényleg pánikba esek. Nem akarom, hogy a meztelen tapogatókorongjaival, a szintelen, nyálkás testével hozzámérjen.
  • Rajtad mászik – és látom, ahogy a fehér ingén, Gergő oldalán mászik rohanva és meg-megállva a kis gekkó felfelé Gergőre.
  • Dehát ő is csak kapaszkodik – mosolyog ő és máris mindannyian másra figyelünk, mert felértünk a magasba, kibukkanunk a gumitigris agyarai közül és csak meredten nézzük az elénk táruló mélységet, a vidámparknak nevezett teret, amelybe éppen belezuhanni készülünk, hogy ijedtünkben elveszitsünk mindent, amit eddig annyira megtartani akartunk, az énünk, az identitásunk, a hétköznapjaink, a kedves kis valóságunk.

Aztán sikoltok, és a hang felmetszi ezt a valóságot. Aztán rámzuhan a viz és boldog vagyok. Boldog, hogy túléltem. A kis gekkót nézem. Még mindig nem akarom, hogy hozzámérjen, de már megértem őt. Kapaszkodik. Mint ahogyan mi. Abba a kinos valóságba, amiből annyiszor, de nem is igazán, csak pillanatokra, de azért elszakadni is annyira szeretnénk.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s