Furcsa jakartai halálesetek

20140828_083657Valahogy ha megyek Jakartába, állatok kitekeredett, abszurd halálával szembesülök. Első alkalommal, mikor az ablaktalan szállodai szobámban meditáltam, amolyan „nyiss az elmédben egy ablakot” módszerrel próbálkoztam, amit Levi tanácsolt, miután kétségebeesetten elsirtam bánatom a Bangkokban maradt fiúknak. A szoba meglehetősen kicsi volt és úgy, hogy még ablak sem volt a diszes függöny mögött, méginkább nyamvadtul éreztem magam. Reggel tetézve a bajt, a bezártságot és elhagyatottságot a poharam szélén láttam meg őt, a kisgekkót. Meghalt. Kimerevedett tekintetével rámmeredt, halvány testeméginkább átlátszóvá vált. Ott feküdt a pohár szélén. A pohár tetején!! Teljesen érthetetlen módon múlt ki, a pohár száján pihenve. Nem értem! Ha a maradék vizet akarta meginni, belemászott a pohárba, ha utána nem tud kijönni, megértem. De nem, kimászott, éppen a pohár szélére. Tapadókorongjaival a lábán könnyedén fel- és le tudott mászni a pohár oldalán. Ekkor mégis inkább a halált választotta. Nem elbújva és nem kiszáradva. Megiszogatva a maradék vizet, felmászva a pohár szájához, a hegycsúcson, félúton a kaland és az otthon között, a távolba meredve, ablaktalan szállodai szobámban fehéredett ki apró teste a poháram száján, ott, ahova nemrég még az én ajkaim tapadtak…

Tegnap, ahogyan elhagyni készültem csilli-villi, felvágós, mocsokra épült szállodám, bámulva ki a hatméteres ablakon a szomszéd telken ébredező kecskéket, megyek le a mozgólépcsőn, hajnali hat óra van, az ajtónálló fiúk ugranak, hogy kinyissák előttem a három méteres üvegajtókat. Ekkor lenézek a lábam elé, merthogy az óriási hallban mozgólépcsőn surran le az ember az alsó, alantas szintekre, akkor ott, a mozgólépcső alján, ahogyan a lépcső lassan becsusszan a padló mélyedésébe, ott, hajlani hatkor, ott, közvetlenül a lábam előtt ott van valami, már közelit is nagyon, ahogyan én is közelitek felé, látom is, hogy szürke is és vakitó piros, szőrös és véres is, és akkor itt az idő és borzadva átlépem azt a tetemet, amely egykor egy kisegéré lehetett, egy testet, amelyet kitekert, felnyársalt, összetancsirozott, kibelezett a mozgólépcső… A mozgólépcső?!?
Megmozdul a gyomrom. A londiner fiúk elém ugranak, vigyorognak, szélesre tárják a kaput előttem. Én meg megállok, lemerevedek, lassan elengedem a bőröndöm fogóját és némán mutogatok a mozgólépcső felé. Ők értetlenül néznek rám, majd lassan elindulnak oda. Az idősebb fickó, mikor odaér és rájön, mit mutogatott olyan furán ez a fehér nő ott, ugrik egyet ijedtében és valamit hadoválni kezd. A másik kifutófiú gyorsan visszatér hozzám és újra szélesre tárja az üvegajtót.

  • Mouse, mouse – mondogatja és vigyorog rám, mintha egy jó vicc lenne.
  • Szegény kis mouse… – mondom én és azon gondolkodom, hogy miért kell meghalnia mindig egy állatnak a közelemben, mikor itt vagyok. Vagy ne legyek ilyen nagyképű, ne higyjem azt, hogy bármi közöm is van ezekhez a végeszakadt kis életekhez! Inkább csak érezzem át, hogy itt az élet egyáltalán nem azt jelenti, mint nálunk, mint nálam, mint az amolyan puhány kis, kevés állatos, kevés emberes kis Európában, nem! Itt az állatok lépten-nyomon meghalnak, mint a maradék kis tigrisek a maradék kis dzsungelekben, mint az elgázolt és semmibevett dzsungelmadarak, itt nem számit az élet, mert mindenből annyi van, emberből és állatból, és minden csak milliókban mérhető, és milliónyi halál sem biztosan számit valamit. Ez itt Indonézia, mindenből sok van, mig mindenből annyira kevés!
Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s