bangkoki művészet

20140904_192510a helyre Johanna hivott el, az ő barátja egy spanyol festőművész, de éppen most otthon van, Mallorcán. Meghivta az egész Greenpeacet, de persze időben csak mi érkeztünk, Gergő, Levi és én. A kiállitóterem a kinai negyedben volt a pályaudvartól nem messze. A közelben ettünk még egy kis vacsit, én a szokásosat, seafood-ot sárga curryvel és rizzsel, Levi rizst, salátát és csirkét, Gergő egy sört ivott, egy Changot. Ahogyan a helyet kerestük, a kisutcákban bandukoltunk, lassan szemerkélni kezdett az eső.

20140904_192518– Ez lesz az! – kiáltottam fel és a hely valóban különbözött minden mástól a környéken. Ekkorra már átbotorkáltunk azokon az utcákon, amik tematikusaknak látszottak, például egy autószerelő utcán, ahol minden házból kifolyt az autóalkatrész és a járdát elöntötte a fekete olaj. Elhaladtunk a kiszuperált autócsontvázak mellett és bekanyarodtunk a megadott utcába.

– Igen, biztos ez az – mondta Gergő a közösségi művészeti térhez érve. A helyi művészek egy egész házat foglaltak el, a hely tele volt külföldiekkel, spanyolokkal, angolokkal, mindenféle és fajta művészettel és művészet-majmolókkal. A nyitott, tradicionális épület előtt egy mozgó hamburgerárus állt, aki eredeti thai hamburgert is árult, ami Gergő szerint a világon a legfinomabb hamburger volt, amit valaha evett, és bár annyira csipős volt, hogy nem birt egyenesen járni és teljesen elvörösödött az arca evés közben, mégis annyira, de annyira jó volt…

A tömegben felküzdöttük magunkat a nagyon meredek sötétbarna falépcsőn. Szembe velünk egy thai lány jött le, ránkmosolygott és nagy örömmel üdvözölt: helló! – mondta, én meg, hogy Saudika!

– Ismered ezt a lányt? – kérdezte Gergő.
– Nem, csakhát úgy köszönt, mint aki nagyon örül és ennek én is nagyon örülök… – mosolyogtam.
A földszinten tömeg volt, mélyhűtő ládából árulták a vizet és a sört. Az emeleten nagy, fekete spalettás, keskeny ablakok, mintha csak Spanyolországban lennénk. A földön szines párnák, körben félkörivben a fal felé forditva, ahol a vetités lesz. Fekete-fehér kép a falon. A hőség kézzel fogható, tapintható, ránkragad, megfullaszt, a ventillátorok folyton pörögnek, de semmi hasznunk. Mire este 8 lesz, sokan összegyűlünk idefenn, farangok, ázsiaiak. Egy fehér férfi beszédbe kezd, ő az egyik alapitója a művészeti közösségi térnek, ma pedig bemutat 5 tehetséges fotóművész fiatalt. A fiatalok egyesével állnak fel, beszélnek egy kicsit, majd levetitik a filmjeiket, amelyekben váltakoznak a fotók zene alatt, majd lehet kérdezni tőlük, hogyan, miért igy, miért nem? A képek izgalmasak, a fiatalok méginkább. Levi unja magát, igy végül hagyjuk, hogy a telefonon játszon. De mi élvezzük, jobban, mint eddig sokmindent.
– Na, ilyennek képzeltem Bangkokot – mondja Gergő és elégedetten néz körbe.
– Mintha az őrült Nikki hangját hallanám lentről – mondom vigyorogva és tényleg, a szünetben lemegyünk és ott van Nikki az égető vörös hajával és Johanna és Ieva és Americo és Alexandra és a többiek mind. Sört iszunk az üvegből és a nagyon csipős hamburgert esszük és mi meg elmeséljük, hogy miről maradtak le. És Americo és Alexandra próbálnak Levivel beszélni, hol spanyolul, hol angolul és Levi boldog, mert hallja, hogy vannak itt spanyolok is és végre ért valamit, de azért már késő van és lassan hazaindulunk. Mindenkitől elbúcsúzunk és a szemerkélő esőben botorkálva taxit keresünk. – Ez az este csodás volt.. – mondom és Gergő bólint és imádja a thai hamburgert és megbeszéljük, hogy máskor is eljövünk.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s