ázsiai magyar otthon

20140719_130420A lakásunk fapadlóján kocogva gurultak szét a magyar szavak. Kispál, Quimby, Cseh Tamás, mind megérkeztek hozzánk. A magyar zene megnyugvással töltötte el a szívem. Végre valami, ami olyan, ami. Az új lakásunk minden tekintetben pazar. Csaképpen mi nem vagyunk a pazarhoz szokva. Idegenül sétálgatok a 90 négyzetméteren. A lakás minden része kitűnő. A kilátás a 13.emeletről, az óriási étkezőasztal, a szobák sötétbarna fa gardróbbal, antik, faragott ajtókkal, plafontól padlóig érő ablakok a szürke minden árnyalatában csillogó városra. A nappaliban japán díszek a besüllyesztett polcokon, a konyhában európaiak, a falakon barnított, fekete-fehér ősrégi ázsiai fotók, szinte fekete konyha, fekete tükörrel visszacsillanó fényű étkezőasztallal. A hálóban akkora a gardrób, hogy mikor kipakoltuk a két bőröndnyi ruhánkat, szinte gúnyosan nevetett rajtuk a tér. A pazar, kimunkált, elegáns térben meglepődve a hirtelen jött megbecsüléstől keringünk. Vagyis csak én. A fiúk már hozzászoktak. Talán. De én kevés időt töltök itthon, így mikor hazaérkezem a munkából, beesem, csak nézem a tájat, megyek egyik szobából a másikba. Ámuldozom. Még mindig. Ámuldozom csak. Mi mást is csinálhatnék? De aztán végre eszembe jut a zene. Bekapcsolom és végre valami megérkezik velem együtt. A magyar hangzás, a magyar tudat, az identitásom. Az identitásom, ami itt sokkal inkább európai, mint bárhol, bármikor máshol. Mivel senki nem tudja hol van Magyarország, nem is igazán fontos. Elég a tudat, hogy Európában van. Európában, ahol Németország és Franciaország és Spanyolország. Juj, Európa! Az a mesés nyugat, az az egzotikus hely, ahol esik a hó és rengeteg kicsi országban olyan sokféle nyelven beszélnek. És igen, európaiai vagyunk, farangok itt és fehérek. Nagyon fehérek. A fiúknak ráadásul zöld és kék szemük van, ami miatt megbámulják őket, a Gergőre nézve összesúgnak a lányok, akik még a válláig sem érnek fel, Levit meg megfogdossák, simogatják a nénik és mindig, mindenki folyamatosan szemmeltartja. Megdöbbentő európai módon hagyjuk, hogy a gyerek azt csináljon amit akar, így még örülünk is neki, hogy előremegy az utcán, hogy lehagy minket, hogy magabiztosan, zsebretett kézzel kerülgeti az utcai árusokat, a gőzölgő kondérokat és ahogyan odaáll az elektronikai boltos egymásra halmozott tévéit bámulni a helyi utcagyerekekkel. Miközben látjuk, hogy mindenkinek megakad rajta a szeme. Egy fehér gyerek. Hol vannak a szülei? De Gergő már messziről kimagaslik a tömegben. Ha véletlen elhagynánk, már csak kereső tekintetemre is rögtön biccentéssel, iránymutatással felelnek. „Arra ment” mutatja kezük és mosolyognak. Itt Levi nem veszhet el. Legalább ez biztos.

Meg már megtanítottuk, hogy Sutthisan megállónál lakunk és azt is érti, ha megkérdezik angolul, hogy hova való. Bár mondtam, hogy a Magyarországot inkább cserélje Európára.

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s