ázsiai különbözőség

10478208_10152291240246915_7098558296366242516_nTegnap a nagyfőnökkel ebédeltünk. Von, aki egy hires vegyi-anyag kampányos volt még a kilencvenes években, az egyetlen Greenpeaces, aki nemzetközi környzetvédelmi dijat kapott a fülöp-szigeteki eredményei miatt, hét éve a dél-kelet ázsiai iroda vezetője – ott ül nem messze az asztalomtól. Egy nagyon kedves, pocakos ázsiai fickó. Aztán jött még John is, aki maláj, de a thai irodának az operativ igazgatója már jó néhány éve, aki a

legmosolygósabb fickó, akit valaha láttam. A gyors meghivásra csatlakozott Rod is, az ausztrál főnököm, aki nemrég jött vissza otthonról, Tanzániából és levágatva a haját, ami azóta a kedves viccelődések tárgya az irodában. Johannának is szólt Von, aki a francia párom, a másik deputy, vagy én vagyok „a másik”, azt már nem tudom. Az utcán automatikusan jobbra kanyarodott a banda és én csak néztem, hogy mégis mi lesz a célpontunk az ebédeléshez. Meglepetésemre egy félig szabadtéri thai konyhába tértünk be, ahol én már jártam a thai HR osztály meghivásából.

  • Én már jártam itt… – mondtam Vonnak, aki egyébként azzal szokott hülyéskedni, hogy úgy mutatja be magát, hogy Von, James Von… mondta aznap is, amikor először találkoztunk, májusban, amikor az állásinterjúmon velem szemben ült.
  • Igen, és milyen volt?
  • Kifejezetten érdekes… – válaszoltam udvariasan és közben a szemeimet forgattam, ami úgy látszik nemzetközi jel arra, hogy valami igencsak nem volt rendben. – minden étel ugyanaz a leves és tele van csirkebelsőségekkel.

Von az arcát grimaszba vágja, John vigyorog, Rod semmi jelét nem adja véleményének. John ajánlja a maláj konyhát, Johanna meg mesélni kezd a kinai élményeiről. Minden thai tudásunkat igyekszünk összetenni, mikor jön a pincér (aki egyben a szakács és takaritó és mindenes), de a falon nagy műanyag plakáton kint vannak az ételek képei, igy mutogatunk és próbáljuk értelmezni a „chái”, „máj” válaszokat. Persze nekem van igazam, minden étel ug10569062_10152291239626915_8254367411812350550_nyanaz valójában, és tényleg csak egyféle levesük van, ezt lehet enni „noddle”, azaz átlátszó tésztával és anélkül. Még próbálkozunk egy ideig, hogy különböző dolgokat rendeljünk, de végül feladjuk és mindannyian kérjük a levest a nudlival. Von külön magyarázásba kezd, hogy semmiképpen ne legyenek a levesben a csirke belőségei, de hiába, az első leves tele van májjal és egyébbel, fehér, hullámokban megdermedt, fodros szélű, bizonytalan eredetű hússal. Fancsali fejeket vág Von és Johanna, Rod simán belapátolja, John és én meg vigyorgunk. Von megint próbálkozik. Én meg csak nézem és arra gondolok, milyen fucsa, hogy mennyire hasonlitanak egymásra kivülről ezek az emberek, Von fülöp-szigeteki, John maláj, és mégis mennyire mások. A keleti arcok annyira változatosak lettek mára, hogy ránézésre ők sem tudják, hogy ki milyen nemzetiségű. Mondjuk nem is csoda, mert a HR osztályon van egy nagyon szép lány, aki olyan fekete, mint a nyári éjszaka, de az arckifejezése inkább indiai, viszont a kiejtése made in California… ja és egyébként thai. Vicces volt felfedeznem, hogy az angolt Ázsiában pontosan ugyanolyan módon használják közvetitőnyelvnek, mint Európában. A kinai a thai-jal, az indonéz az indiaival milyen nyelven is beszélhetne, mint angolul? Hát persze. Csak valahogy eszembe sem jutott korábban… de igy ugyanúgy, mint van egy bizonyos európai angol, vagy méginkább egy kozép-európai angol, ugyanúgy van egy ázsiai angol, sőt egy thai angol és maláj angol és indonéz angol és igy tovább… És még ha Von és John mindketten ázsiaiak mégis sokkal inkább farangok (azaz külföldiek thai nyelven), mint mi, mint Rod, az ausztrál és Johanna a francia és én. Ugyanolyan idegenek ebben a kultúrában, ugyanolyan módon nem értik a szavakat és a kifejezéseket, az ételeket és a válaszokat. Még ha 3-4-7 éve is élnek itt. Sokkal jobban hozzánk, mint hozzájuk tartoznak. És hirtelen éles határvonalat látok a thaiok mosolya és a mi kedves kis közeledésünk között. Valahogy olyan, mintha valaki Magyarországon próbá10403717_10152291240026915_2883898858640486002_nlkozna integrálódni… kedvesen rámosolygok, megpróbálom elmagyarázni az ételeket, a szavakat, a kifejezéseket, de magamban még legyintek is, hiszen valójában sosem fog sikerülni.

Bár lehet, hogy nincs is igazán szükség arra, hogy jobban értsük a társadalmat, a kultúrát. Hiszen itt vannak a thai munkatársak, értik majd ők. Merengésemből Von hangja ébreszt fel, hallgatom a szinkronszinész hangját és újra rácsodálkozom Von baritonjára. Nyugodt, kiegyensúlyozott hang, mély, pocakos ember hangja. Igazi rádiós műsorvezetős hang, vagy szinkronszinész hang. Csak előadásokat és felszólalásokat hallani tőle. Ezért is vicces most, ahogyan lehúzza a cikket, ami nemrég rólunk megjelent az indonéz napilapban.

-Micsoda hülyeség ez a cikk. Mennyi szart tudnak összeirni rólunk! A katonasággal szövetkezünk és még pénzelnek is minket… micsoda sok marhaság! – mondja és legyint és én mosolyog, hiszen mindenhol mindig ugyanaz van, ugyanazok a cikkek, ugyanazok a gyanúsitások, ugyanazok a támadások. Egyedül az a különbség, hogy hogyan reagálunk rá. Itt Von, a hires környezetvédelmi vegyi kampányos, a dél-kelet ázsiai Greenpeace igazgatója, a levese fölött legyint egyet és tovább kanalaz, majd áttérünk a következő témára, hogy legközelebb melyik helyi éttermet próbáljuk ki.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s