Chiang Mai tuktukja

20140811_121643Chaing Maiban nem sokat időztünk. Csak pár óránk volt. Felutaztunk Chaing Daoból, ahol a hétvégét töltöttük. A dzsungel után nagyon megszeppentünk a város hirtelen jött zajától. Sörng-taa-ou-val utaztunk, azaz a helyi tuk-tuk buszváltozatával. Talán egy dzsip lehetett valamikor eredetileg a jármű, de átalakították utasszállításhoz. Puk, a kedves vendéglátónk a Nest-ből, ahol megszálltunk, elhívta a saját sörn-taa-ou-jukat, amivel a vendégek fuvarozását szervezték. 1200 bhatba került hogy az átalakított dzsipben eldöcögjünk az elefánt iskolába,majd Chiang Maiba. Meg kell, hogy mondjam, hogy a jármű ideális a nézelődéshez. A padjai a két oldalán helyezkednek el és ha csak hárman vagyunk, simán elterülhetünk úgy, hogy az oldalán lévő keskeny kis ablakokon kilátni. Középre lehet a hátizsákokat halmozni és még hátul is gyönyörű a látkép, főleg mert nincs ajtaja. Az ajtóüreg mellett pedig egy létra.
– Talán a tetőre mászáshoz? – kérdezem.
– Vagy ott is lehet utazni. – válaszolja Gergő. És tényleg. Más taxibuszokon ott kapaszkodnak a népek. Merthát ez leginkább egy taxibusz. Sokan is beszállhatunk és mindenkit szépen sorba kirak ott, ahol akarjuk.
20140811_144617Levi mér, inzulinozik a folyó partján, Gergő pedig egy tutijó vega éttermet néz ki nekünk. Csöndre vágyunk megint, a dzsungel után. Itt megpihenhetünk, Gergő kókuszban főtt kókuszlevest eszik, én gombalevest, ami semelyik általam ismert gombalevesre nem hasonlít. Hosszú, majdhogynem panirozott kis szálak állnak ki a levesből, tofu is van benne, ezt legalább felismerem.
– Csak ne legyen csípős – mondom a pincérnek, mert majdnem minden ételben volt chili.
– Csak egy icipicit..- mutatja az ujjával és vigyorog.
– Na jó, egy icipicit… – törődök bele. Persze megint úgy járunk,mint sokszor eddig, Gergőé egyáltalán nem csíp, az enyémtől meg majd meghalok!
De nem baj, küzdök és legyűröm. Mert minden egyes nap kitartóan eszem egy kis csípőset.
Sokáig maradunk, örülünk a csendben, Levi az újdonsült bambuszbotjával láthatatlan ellenségekkel küzd az előtérben lassan, mintha csak jógázna.
– Azért még így is jobban jártunk,mint az utolsó vacsoránknak Dao-ban. – jegyzem meg és mosolygunk, mert ott Levinek rendeltünk, aki végül semmit nem evett, én véletlen ugyanazt rendeltem, mint előző este, de Gergő járt a legrosszabbul, mert ő véletlen órási rákokból álló tűzcsípős levest rendelt, amit semmiképpen nem tudott megenni.
– Nem is eszem rákot… – mondta. De a csípőssége is olyan volt az ételnek, mint semmi másnak, amit valaha csak elképzelhettünk.
– Mindig viszolyogtam attól, hogy képeket csináljak az ételekről, de azért most lefényképezhetnél a kókuszlevesemmel – mosolygott Gergő.
– De hát miért is ne? Apukámnak például szerintem nagy örömet okozunk azzal, ha elmeséljük miket eszünk. Szóval fotózásra fel. – és máris kattintgatok és töltöm is felfelé.

Az étteremben a konyhán át vezetett az út felfelé a mosdóba. Levivel felmentünk és míg vártam rá kibámultam az ablakon. A hátsó kertek zűrzavara uralkodott, belső, elhanyagolt kertek, hátsó konyhák és egy zene. Egy zene, ami nem ázsiai zene volt, hanem hegedűszó. Valami olyan dallammal, mintha csak a Csík zenekar játszana. Úgy ütött belém a nosztalgikus hazavágyódás, hogy elszédültem belé.
Levi kijött, én bementem, lebandukoltunk a lépcsőn.
– A pincér nő azt mondta, milyen szép a szemem. Neki az övé nem tetszik. – mondja Gergő,amint visszaérünk.
– Na, mifene? Máris ilyenekről volt szó, amint magadra hagytunk? – és nevetünk.

20140811_172353

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s