idegenül

Ma szombat van, bb-ascii-art-screenshot-zebraa vállaim nagyon fájnak. Valami nehéz terhet cipelek.

  • Biztos az indonéz program nyomja a vállamat… itt csücsülnek mind, akikkel gondom van.
  • Ajaj, akkor gyorsan kell valamit tenni velük.

Már rájöttem, hogy a vállaimra nehezedő teher érzete nem függ ossze a teher valódi súlyával. Mert hányszor volt ennél sokkal súlyosabb terhem, hányszor volt ezernyi gondom, mégsem éreztem súlyosnak a helyzetet? De itt, a megdermedt időben úgy lebegünk a térben, minden biztonsági kötelzet nélkül, mint korábban sosem. Kanárin voltak magyar barátok, aztán lettek ottani barátok, kialakult egy közösség, befogadott, helyet találtunk benne. Itt nincsenek barátok csak futó ismerősök, munkatársak.

Otthon az ismerősi hálónak sok száz fokozata van. Vannak a kozeli barátaid, a családod, a mindennapi munkatársaid, a távolabbi rokonok, a barátaim szülei, a szüleim barátai, a távolabbi barátok, a volt munkatársak, a volt osztálytársak, a szomszédok… hányan osszesen? Hány embert ismerünk valójában a kornyezetünkben? Ők mind a hálóm része, annak a társadalmi hálónak a része, ami benne tart a rendszerben, ami által én magam is részese vagyok, amitől érzem, hogy valahová tartozom, amitől tényleg valahová tartozom.

A metróban nagy a tömeg. Csak nézem az embereket. Vásárolnak, kiöltöznek, randiznak, mennek valahová. De mindennek csak akkor van értelme, ha része vagy a rendszernek. Nem csak azzal lógok ki, hogy fehérebb az arcom, hogy hosszú az orrom és kerek a szemem. Én magam érzem, hogy nem vagyok idevalósi. És nem csak azért, mert nincs miért kiöltöznöm, nincs kit kötvetnem, nem tudom merre van a mozi, ahová mehetnénk. Hanem mert egyáltalán nem vagyok otthon. Még annyira sem, mint Európában bárhol, bármikor. Nem csak a nyelv teljesen ismeretlen, de az arcokon átfutó érzelmek is, a reklámokból bizonytalanul felém áramló üzenetek, a gesztusok, a képek, még a betűk is teljesen értelmetlenek. Itt nem szól nekem semmi. Vagy ha mégis, akkor nem nekem, az itt élő európainak szól, hanem az ide látogató turistának. Azaz megintcsak nem nekem.

A háló, kötelzet, biztonság és kiszámithatóság nélküli térben lebegünk. Nem félünk, mert nem mozog a tér, az idő is megdermedt. Várunk. Mi mást is csinálhatnánk? Hátha idővel valami majd változik.

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s