városi önteltségem csapdája

canstock21686863Ma arra gondoltam, hogy miben is különböznek az itteni emberek tőlünk. Vagy inkább, mi miben különbözünk tőlük? Nem is a szigetlét a lényeg, hiszen olyan nagy forgalommal van összekötve a sziget Európával, mintha közvetlen országhatárok is lennének, és nem csak a nagy óceán. A szigetszerűség csak a tudatban létezik, és az is inkább csak nekünk furcsa. Valójában nemigazán érezni. Meg is lepődök, mikor a térképen nézem, milyen messze bent vagyunk az óceánban! Pedig itt nem érezni semmit. Az sem igazi különbség, hogy ők spanyolok, vagy kanáriók, mindegy. A kultúra nagyon hasonlít, hiszen európai. És sok más európaival jobban hasonlítok, mint magyarral. Az értékrendünk mentén. A spanyolok pedig híresek éppen arról, amit mindketten nagyon sokra értékelünk: a demokratikus öntudat. Itt az emberek kiállnak az érdekeikért, kiáltanak, ha akarnak, fellázadnak, tüntetnek, kiállnak, azt teszik, amit mi is tettünk otthon. Csakhogy itt az egész ország teszi, míg otthon csak páran, vagy idővel pár ezren lettünk, ami még így is kevés volt.
Szóval nem a spanyolság, nem a nyelv, nem a sziget. Egyszerűen azért mások, mert ez vidék. Igaza volt Hajninak. A valódi különbség csak a városi és a vidéki emberek között van. Az sem igazi különbség, hanem a körülmények által meghatározott különbözőség. Mi, nagyvárosiak… én Budapesten nőttem fel, de Gergő is olyan nekem, mintha pesti lenne. Az a halvány különbség, ami a nagyvárosi és a budapesti között húzódik, egy nagy büdős illúzió. Bár mi, akik egy európai nagyvárosban laktunk, el vagyunk kényeztetve az ingerektől. Sőt, mondhatnám le vagyunk hengerelve, elárasztva. A sok reklám, film, kép, hang, zaj, zene, koncert, színház, program, ember, közlekedő eszköz, ház és minden ránk borul, elfed, beterít, megfojt. A tévét már jó pár éve csak nagyon ritkán kapcsolom be, mert így is megfimages (1)ojt a nagyváros hihetetlen szemtelenül belém kiabáló zaja, a reklámjai, a politikai üzenetei, a tömege. Eddig csak ritkán tűnt fel, hogy a nagy tömeg mennyire bekorlátozó, mennyire fojtogató.
Az ingerözön fojtogatott. Ezért akartam csendet. De egy főút mellett laktam. Hiába a kis kert, amelyet dzsungelszerűen meghagytam, vagy inkább hagytam, hogy elburjánzon, bedzsungelezzen, elborítson, hiába a nagy orgonabokrok és a borostyánfal, a hang, az út zaja, az autók, amelyek minden nap, szinte  minden napszakban folyamatosan mentek, beférkőztek a lakásba. Az idegenek, mások, a többiek mindig ott voltak. Nem kellett tévét nézni, nem kellett rádiót hallgatni, csak néma csöndben ülni a nappaliban. A kanapé az ablak felé volt forgatva, ahonnan a kis kertbe lehetett látni. A reggeli pillanatnyi csöndben imádtam a kismadarakat nézni, akik meg-meglátogatták a kertet. Addig, amíg el nem nyomta a busz, a motor, az emberek, az autók zaja a hangjukat.
Ettől a zajtól, ettől a töméntelen ingertől, képtől, hangtól, reklámtól, üzenettől menekül minden nagyvárosi ember vidékre, külföldre, a csendbe. És ebből menekültem én is. Minden más mellett a zajtól is menekültem.
De itt, ahol vidék van, ahol csak a turizmus a kultúra, hirtelen megfosztva érzem magam. Nem a töménytelen, válogatás nélküli üzenettől. Hanem épp a válogatástól! Ínyencek vagyunk. Mindketten. A nagyváros fojtogató üzenettömjénezéséből elegánsan, öntelten kivonulunk, húzzuk az orrunkat az egyre alacsonyabb minőség miatt, az egyre több politikai üzenet miatt, a válogatás és a választás egyre szorosabb korlátai miatt és közben mégis! Hiszen ebben élünk! A válogatástól, az öntelt, nagyvárosi válogatástól foszt meg minket a vidéki élet. A csönd, a kultúra gyérsége, az ugyanaz a város, ugyanazok az emberek, ugyanazok a partok érzése. Igyekszem szokni. Hiszen nem a válogatásom, az ínyenckedésem határoz meg engem. És inkább a csönd, mint a túlzsúfoltság. És ha a minőség nem elég jó… na, adja az ég! Majd mi csinálunk magunknak kultúrát!

Hát ez az, ezt mondja Mily és Hajni is. De mióta vannak itt, 2,5 és 1 éve? És a nagyvárosi lét bennük is kialakította az igényt. Az igényt, ami követelőzve nyomul előre bennünk is, már most, már egy hónap után is. Az igény a minőségi kultúrára, az igény a kultúrára, az igény a választásra, az igény a válogatásra, az igény a nagyvárosi lét által létrehozott felsőbbrendű életérzésre, arra, hogy te megteheted, hogy én megtehetem. Pedig Pesten sem mentem el színházba, szinte sosem. De tudtam, hogy megtehetném. Nos, ezzel az öntelt, fölényeskedő nagyvárosi énemmel kell ma leszámolnom.  Ez a mai feladat.
És hogy ugyanúgy örüljek ma is a kikötőben lévő nagy graffitinek. Mert nem az újdonságának kell, hogy örüljek, hanem épp ellenkezőleg, a maradandóságnak, az állandóságának, a stabilitásának, a csöndjének, a biztosságának. És én igyekszem.
Igyekszem érzékelni az időt is, nem csak a teret. Mert a teret én választottam. Az rendben. Kielégíti a különlegesség, a felsőbbrendűség, a bennem élő önteltség igényét. Az országot, a szigetet, a várost, én választottam. De itt van az idő is. Az idő, ami itt sokkal lassabban mozog. Míg otthon a metró sötét alagútjában a szél sebességével száguldott, addig itt a tenger lassúságával, a hullámzás rendszerével csordogál folyton, nap mint nap, ugyanúgy, olyanolyan nyári napként, az év minden egyes részében.

Mi milyen kultúrát hozunk magunkkal? Bennünk milyen filmek, zenék, képek, könyvek élnek? Vagy nincsenek is meg ezek, csak az igény, az igény a válogatásra? Amikor elajándékozgattam a könyveimet otthon, akkor arra gondoltam, hogy úgysem emlékszem rájuk. Egy egész falnyi könyv, amelyet olvastam, de emlékszem-e arra, miről szóltak? Élnek-e bennem a regények szereplői, a történetek, a képek, a gazdagság, amit a könyvtől kaptam? Alig emlékszem egy-két történetre, hangulatra. Akkor minek is megőrizni őket? Ha nem volt annyira megérintő, hogy emlékezzem rá, volt-e valóban értelme elolvasni őket? Van-e értelme megtartani őket? Majdnem mindet elajándékoztam. És most, mikor itt vagyok, minden nap ugyanabban a lakásban, ugyanazok a halványlila és fehér falak között, eszembe jut, hogy nincsenek is történetek bennem. Nincsenek meg bennem a regények, a képek, az a bizonyos városi kultúra, amelyre annyira büszke voltam még pár hónapja, mikor még nem is tudtam, hogy mennyire sajátom ez. Az ízlés, ami valójában nem is létezik. Önmagában biztosan nem. Talán csak a válogatás minőségét meghatározó tételként.

Emigrációban felértékelődik a hazai íz. A hazai zene, film, étel. De itt nem lehet válogatni. Ha emlékszel – a könyv, a film, a zene címére, alkotójára, akkor megtalálod a neten. Különben nem. Válogatásról szó sem lehet! Így marad az étel. Talán azt a legkönnyebb reprodukálni. Talán a végén még én is megtanulok főzni. Már csak a hazai íz kedvéért.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s