emigrálás… avagy mi mit tanultunk

imagesHova?
Egy ideig pályázgattunk külföldi állásokra otthonról, de mivel nem volt semmi foganatja elhatároztuk, hogy elindulunk, lesz, ami lesz. Hova? Majdnem mindegy volt hova, csak el innen. Kinyitottuk a térképet. Nos, hol vannak barátaink? És számba vettük Európát, itt hideg van, ott túl sokat esik az eső, amott a miniszterelnök egy idióta… igy lett Kanári szigetek. Ott van Hajni és jókat irt a blogjában (köszi, köszi mindent Hajni!!). Meleg van. EU van. Van jogunk dolgozni, gyereknek suliba járni. Demokrácia van, spanyol demokrácia, alulról szerveződő, mozgalmakra épülő. Jó lesz.
Előkészités
Tudtunk-e spanyolul? Nem. Volt-e munkánk? Nem. Volt-e pénzünk? Valamennyi, de nem túl sok. Jártunk-e már korábban Kanárin? Nem. Először is irtunk Hajninak meg a többi magyarnak, akiket még itthonról ismertünk évekkel korábbról. Meghúzhatjuk-e magunkat náluk egy ideig? Milyenek a munkalehetőségek? Mennyibe kerül az élet? Megnéztünk a neten mindent a helyről és rég elavult útikönyveket böngésztünk – meg kell mondjam, ez tök felesleges volt! Merthát nagyon is más érdekel, ha odaköltözöl valahová, mint ha csak turistáskodsz.
De akármi is lesz, 2013. Júniusában elindulunk!- határoztuk el és akkor már nem volt visszaút. Szerintem tök fontos, hogy ne totojázzon sokat az ember. „majd megyek, majd akkor, majd később, majd jövőre…”. Nem! Mi 2013. júniusban megyünk. És megvettük a csak oda szóló repjegyeket.
Meg egy spanyol nyelvkönyvet és elkezdtük a pakolást.
Cucc
A cucc nagy úr!! Főleg akkor, mikor össze kell pakolnod az egész életed. Azt hiszed, surreal-photography-oleg-oprisco-15kevés cuccod van, de aztán valahogy sosem fogy a szekrény tartalma, akárhogy is pakolsz kifelé. A legjobb életanalizis a pakolás. Mit tartok meg, mire van tényleg szükség? Mi az, amihez nem kell tárgy, mert úgyis bennem van az emlék? És lassan jövök rá, a kupac tetején, a könyvek, a ruhák, a fotók, a kis emlékek kupacán, hogy nem vihetem el a hátamon a házam. És mire van szükség valójában? Igazán valójában, amikor nem hazudok magamnak és amikor nem engedem elérzékenyülni magam! Pár ruha. Semmi más. A minimumból indulunk és ami még elfér, jöhet. Egy nagy hátizsák és egy kicsi. Mindenkinek ez jut. Ami belefér hozhatod, ami nem, az marad. Szigorú elv, de máshogy nem lehet.
Aztán jön a következő kérdés, mi legyen mindazzal, ami marad? A lakást kiadjuk, itt nem maradhatnak a cuccaink. De hazajövünk-e egyáltalán valaha? Mi úgy mentünk el, hogy nem jövünk többet haza. Mégis, vannak azért olyan dolgok, amiket nem viszel magaddal, de nincs szived elajándékozni. Egy bőrönd – határoztuk el. Ennyit viszünk a családtagokhoz megőrzésre. Csak a legszükségesebbek. Nekünk ezek könyvek voltak.
Aztán végre elkészült a kis kupac, amit viszünk. A többit pedig „kiárusitjuk”. Az értékesebb dolgokat a neten eladtuk, de a legtöbbet csak elajándékoztuk. Nagy „Fogd és vidd!” bulit csaptunk, meghivtuk az összes barátunkat, hogy vigyenek mindent, ami csak kell nekik.
A többi ment mindenfelé: játék ovikba, gyerekkönyvek isibe, könyvek könyvtárba, ruhák ruhagyűjtő konténerbe, hajléktalan szállásra.
És a végén igazán, tényleg, valóban könnyebb lett!
Vittem-e emléket? Négy darab retro képeslap Budapestről kis, szines fakeretben. Akárhová megyünk, kirakom majd a falra és otthon leszek – gondoltam. És tényleg, örültem neki, de már régen nem ez jelentette az otthont. Mert az otthon bennem volt, az utcák, pesti házak, a hidak, a város esti fényei…. nem kellett többet semmi, hogy eszembe jussanak. Minél messzebbre mentünk, annál erősebb lett az emlék, erősebb bármilyen képnél.
Utolsó ügyintézések
Már otthonról néztünk álláskináló honlapokat és érdeklődtünk a helyi sulik után és 6d2ee0c4c7add0a98d1190a07d5e9110megnéztük a lakáskinálatot is. Szerintem a legjobb a lakásnézés! Még otthon vagy, a kupacaid fölött, a válogatás közepén és már eleged van, de akkor megnézed, hogy milyen lakások is vannak ott! Mindig nagy élvezetet adott a lakásnézés.
Visszük a gyerek papirjait, a bizijét, a diplomáinkat. De le kell-e forditani mindent? Hivatalosan, vagy nem? Kell-e papir a gyerek apjától, hogy engedi, hogy elköltözzön a gyerek? Be kell-e jelenteni itthon, hogy hova megyünk? Kell-e később tébét fizetni? Bejelentsük-e az adóhatósághoz?
Hát, mi nem forditottunk le semmit. Még a bizit is csak később adták ki a gyereknek, anyuék meg elpostázták. A diplomáinkat vittük, de semmi többet (bár az is csak évekkel később kellett). Elmentünk az adóhatósághoz, bejelentettük, hogy távozunk és a TB központba is. De csak felbosszantottak a sok lehetetlen kérdésükkel és az egymásnak ellentmondásos véleményeikkel. Igyhát, amit jónak láttunk  megtettük, a többi meg nem érdekelt. Hiszen úgyis lelépünk! És remélhetőleg SOHA nem költözünk vissza!
Álmok
Hosszú listával készültünk, hogy miket fogunk csinálni Kanárin. Kisebb, nagyobb céges és nonprofit ötletek és számitások. Mihez mennyi pénz kell, de sokkal fontosabb volt, hogy mi az, amit igazán szeretnénk csinálni? Igy született meg az egyesületünk álma. Elhatároztuk, hogy bármilyen munkát ellátunk, nem kell szakmai, sem civil, csak amolyan pincér, boltos, szállodai, mindegy. Mert közben megalapitjuk az egyesületet és kicsit épitjük, szépitjük, aztán nemsokára majd abból tudunk élni. Még honlapot is csináltunk neki itthon!  Nem volt lehetetlen, hiszen egyszer már létrehoztam egy hasonló egyesületet. De azért mégiscsak inkább álom volt, mint terv.
Búcsú
Különös gondot forditottunk arra, hogy a gyereknek könnyű legyen a távozás. Kértük a nagymamákat, hogy ne sirjanak a búcsúzáskor és hogy az elutazás előtti szakaszban se beszéljenek a gyereknek a saját aggodalmaikról, félelmeikről. A barátokkal, családdal, Levi apukájával megbeszéltük a rendszeres skypeolás időpontjait. És aznap, mikor elindultunk senki nem sirt! Ó, micsoda megkönnyebbülés volt! Köszönöm, drága nagyik! Igy izgalom, kaland volt az elutazás és óriási kő, ami legördült a melkasomról. Aznap, amikor elköltöztünk, ezt irtam a Facebookra:

Mikor felszállt a gép, lassan, egyesével gördültek le a vállamról a terhek, a sarokba szorítottság érzete, a nagy magyar valóság nyomasztó érzése, a szürke jövőkép terhe. Elszakadni olyan gyönyörűség volt, felszabadító, szárnyat adó érzés, mintha egy kínzó-gyötrő, seveled-senélküled szerelemből lépnék ki végre, és csillogó szemmel csak nézem a 3000 kilométert, ami végre elválaszt Magyarországtól.
Ebben a pillanatban mindegy is, hol fog leszállni a gép. Már csak az a gondolat is felszabadít, hogy végre, lassan, de biztosan egyre távolabb kerülök attól a világtól, amelyben már sem álmodni, sem lélegezni nem tudtam.”

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s