egzisztencia

7969823037c6d62f377bc7ec8c47b95dEkkor Isti, egy jóbarátom kérdezi, itthagyod az egzisztenciádat? Én meg nézek csak rá. Mire is gondolhat?Mi is az az egzisztencia? Felsorolható dolgokat kezd listázni: a lakásod, a munkád. Igen, válaszolom. A lakásom, melynek tulajdonlása csak illúzió, hiszen valójában a banké, a munkám, melyben a legfontosabb a hit, hogy jót csinálok és a barátok. Igen, ez hiányozni fog. A jócsinálás nem, hiszen azért az elveimet viszem magammal mindenhová: jót csinálni, valami hasznosat, valamit, ami jó a közösségnek, a társadalomnak, a Földnek, a világnak. A barátok, igen. Ők hiányozni fognak. A Greenpeace sikeresen összegyűjtötte azokat az embereket, akiknek nem csak az álmuk hasonló, de rengeteg is bennük az erő, az energia, és az akarat, amivel nap nap után közösen építették a világmegváltó terveket. De nehezen ment. Nekem egyre nehezebben. És lassan már nem építőnek, hanem hátráltatónak éreztem magam. Ígyhát nem bánom, hogy a munkát otthagyom egy kicsit.
Az emberek pedig… ki mondta, hogy elveszítesz bárkit is, aki igazán fontos, csak a távolság miatt?
Aztán még sok hónapon át gondolkodom azon, mi is az egzisztencia. Már csak akkor jövök rá, amikor megérkezünk. Megérkezünk az új otthonban, az új hazába, az új országba. Idegen nyelv, idegen ország, egy sziget, ahol még sosem jártam. Ami kidöntötte az egyik cölöpöm, az oszlopot, melyre pár éve nevetve írtam: „Olyan szigetre sosem költöznék, ahol még sosem jártam. „
És nevetek magamon. Jó, oszlopok, csak dőljetek! Hiszen annyi van! Valószínűleg kevés igazi köztük.
De az egzisztencia valóját csak most, itt kezdem megérteni. Az az egzisztencia, amikor mások ismernek és elismerinek engem.. Amikor mások szemében is létezem. Persze sokan szeretnek is, de ez más. Amit tettem, ahogy tettem, a világom, ahogy építettem, sokan látták. Olyanok, akiknek a véleménye valójában sosem érdekelt, és akiket észre sem vettem eddig. De ők nézték,Coffe_and_clouds_by_estygia ahogy épül az én világom. Mint ahogy én is néztem mások világát, életét. Igen, az az egzisztencia, amit ilyenkor elveszítesz, hogy itt is ismerjenek. Az újrakezdésben nem a hirtelen jött üresség, a sötétség, a bizonytalanság a legfélelmetesebb. Hanem az idő, a türelem, amivel magammal szemben kell várakoznom. Az új életem oszlopainak letétele több idő, mint bármi, amit gondoltam. Hiszen megint meg kell teremteni a világom. És sokkal több idő, hogy valóban, fizikailag is látható legyen, mások számára is, és ez megteremtse az újabb egzisztenciát, mint ahogy bennem lezajlódik. Hiszen én ismerem a világom, az ittenit nem teljesen, de megvannak a biztos oszlopok, amiket magammal hoztam.
Aztán arra gondolok, hogy ez az egész hülyeség. Hiszen itt vannak mások is, rengeteg személyt nevezhetnék meg, akiknek otthon sincs egzisztenicájuk, mégis tök jól vannak, vagy akik itt vagy más emigrációban nem küzdenek és nem is agyalnak azon, hogy létrehozzanak egzisztenciát. Egyszerűen csak élnek. Nem várják el másoktól, hogy ismerjék, tiszteljék, szeressék őket. Én elvárom? Miért is? Vagy nem? Leginkább az hiányzik, hogy ismerjenek. Azaz hogy én ismerjem őket. Hogy az én világom egy olyan parkban álljon, amit ismerek. Vagy nem? No meg az idő. Türelem, türelem. Lassan megy, még ha nagyon siettetem is. De mit is?

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s