pánik

don_t_panic_by_mirodesign-d7aldspLas Palmasban olyanok voltunk, mint egy riadt verébcsalád. Legalábbis én ilyennek láttam magunkat. Gergő biztos nem volt riadt, hiszen ő sosem riadt. Ő mindig nyugodt. Csendesen szemlélődött. Folyton kérdeztem: mit gondolsz? Jó hely lesz? Akarunk itt élni? De ő csak azt mondta, még nem tudom, még megfigyelem. Levi sem tűnt igazán riadtnak, örült,hogy találkozott rég nem látott barátjával, Benjivel, és örült az óceánnak. Úgy izgatta minden új dolog, hogy folyton izgágáskodott, szaladgált, egyik dologtól a másikig futott, este aludni sem tudott. Az óceán érdekelte a legjobban. Állt és nézte és beszélt hozzá, majd belefutott és kifutott és gyűjtött köveket és nézte a halakat, nem tudott betelni vele.
Szóval valójában én voltam az egyetlen, aki riadt verébnek tűnt. Folyton kétségekbe estem: jó lesz itt? Hiszen nincsenek turisták, hiszen nincsenek árusok! Épp azért, akkor ezt kell csinálnunk – győzködtem magam. De nem is tudok spanyolul! – és a kétségem csak nőtt. Dehogynem! Hiszen már most mindent el tudtuk intézni! Biztos csak azért aggódok, mert anya vagyok. Valahogy a hormonok késztetnek arra, hogy csak a teljes, körülbástyázott biztonságban, a kertem biztonságában érezzem a nyugalmat. Dehiszen itt vannak a barátaim! Mily, Hajni! Van kinél lakni, van pénzünk, és itt van Gergő is! Gergő, aki mindig megnyugtat, akiből árad a nyugalom és a megfontoltság, aki miatt nem vagyok egyedül. Igen, nem vagyok egyedül! Ezt ne felejtsem el!
De úristen! Mihez fogunk itt kezdeni?!
Nincs is elég meleg, nincsenek is turisták, nem is beszélünk spanyolul,nincs elég gran-canaria-summit-granpénzünk…
Mikor leszálltunk Las Palmasban, kijöttünk a reptérről, az első, ami feltűnt: itt nincs is meleg!! Nem sütött a nap, ugyan nem volt hideg sem, de irtóra fújt a szél.

  • Hol a város? – Akármerre néztünk szürke és barna kopár dombok.
  • És hol vannak a fák?! – kérdezte Gergő.

Buszra szálltunk, menjünk fel Las Palmasba, a fővárosba Milyhez, ahogyan terveztük. A busz a tengerparton haladt csupaszság, szárazság. Másik oldalon kopár dombok.

  • Úristen, hova jöttünk? – kérdezték kikerekedett szemeim.
  • Anya! Ez maga a Minecraft! Pont olyan minden, mint a Minecraft játékban!!! – és Levi olyan lelkes, hogy igyekszem elnyomni a kétségbeesésemet.

Hiszen az előbb még olyan boldog voltam, ahogyan a repülő pár órája maga után hagyta Magyarországot. Most pedig akkora pánik van rajtam.
Jó hogy itt vagyunk, de mi a francot fogunk itt csinálni!?!? – kérdem magamban, de nem merem hangosan. Gergő megnyugtat, van tervünk, ezer is! Rendben lesz, ne aggódjak. Még szerencse, hogy ő nem tud olyan könnyen pánikba esni, mint én.
Az első pár napot Mily gyerekszobájában töltöttük, én leginkább, totális pánikban.Se telefon, se számitógép, se net… nem ismerjük a várost, tele vagyok kétellyel és fogalmam sincs mi micsoda. Irdatlan sok kérdést teszünk fel Milynek, aki türelmesen válaszolgat.
Ezek is csak most érkeztek… majd lenyugszanak – gondolom, hogy gondolja. Látszik rajtam a pánik, a kétségbeesés, amit még otthonról hoztam.
– Menjetek ki a partra, itt van az utca végén – mondja Mily és mintha hozzátenné, nyugodj le, itt nem kell pánikolni, ez nem Magyarország! Minden jó lesz. Kell egy kis pihenés. Igen. Pihenés!
És tényleg egy jópár hét kell még, mire nem görcsben álló gyomorral kelek fel. Minden nap a parton, kiégetni magamból a pánikot. Persze megnyugodni csak akkor tudok teljesen, mikor már eldöntöttük melyik városban akarunk lakni, mikor már van lakásunk és mikor már egy kicsit beszélek spanyolul. Kábé egy hónap múlva…addig pánik-pánik hegyekben.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s