kanárió otthon

A lakást meg sem akartuk nézni. Hiszen végignéztük az összes lakást a honlapon, ami Arguineguinben van. Sőt, még Patalavacán is.
– Csak két szabad két hálószobás lakás van – magyarázza Lole és mosolyog.
– De rengeteget láttunk az ingatlaniroda honlapján – mondom döcögős spanyoltudásommal
– Ja, az nem úgy van! Amik a honlapon vannak, azok nem mind szabadok – mondja Lole.
– Jó, de akkor miért vannak ott? – kérdi Gergő és mindketten arra gondolunk, hogy az elmúlt két és fél órát azzal töltöttük, hogy végigbogarásztuk a lakásokat a neten és miért is?
– Ez bizalmas információ – hajol oda hozzánk Lole, a maga kedves mosolyával, mintha

valami kis titkot árulna el nekünk – az, hogy ki és meddig lakik bent, azt nem rakhatnánk fel az oldalra! Hiszen az személyes dolog. És egyébként is csak az ingatlaniroda tudja. Meg hát ha ez mind ott lenne, akkor folyton jönnének az érdeklődők, nem? – és ahogy bólogat magának és vadul gesztikulál, lobognak körülötte göndör fürtjei.
– Aha – mondom, mintha érteném. De közben arra gondolok, hogy atyaég! Ezek a spanyolok! Szóval miért is van fönt ennyi lakás, hogy kiadó, mikor nem is az? Talán, hogy eljöjjünk ide, az irodába. Hiszen mi sem itt kezdtük, de már egy hete néztünk lakásokat, honlapokon és sétálva is. Már bejártuk egész Playa del Inglés-t és San Agustint, és minden kiadó lakás táblánál telefonáltam. Nem volt egyszerű megértetni magam a helyi spanyolokkal, főleg az én kezdő nyelvtudásommal és az ő tájszólásukkal. De nagyjából ment. Persze volt, aki elhajtott, hogy túl sok időre akarjuk kivenni (?), másnak meg az nem tetszett, hogy nem dolgozunk jelenleg. Aztán megtudtuk, hogy a lakásbérlésnek itt sok helyen feltétele, hogy legyen az embernek állása. De persze csak úgy tudsz munkát kapni, ha van NIE-d, ami a helyi regisztrálása a külföldieknek, de azt csak akkor kapsz, ha van egy lakásod, amit bérelsz. Érted?!
Ezen már csak nevettünk.
– Persze! Ez nem új nekünk! – mondom – hiszen otthon is ez van, csak ott még a rosszindulattal is számolnod kell. Ott direkt- , hogy téged és másokat az őrületbe kergessenek, vagy hogy lefoglaljanak, hogy ilyenekkel töltsd az időd, – vagy egy még nagyobb összeesküvés részeként csinálják? Persze az is lehet, hogy csak ilyen bénák, merthát nem csak Magyarországon és nem csak Spanyolországban van ez. De van, ahol szándékosan nehezítik meg a letelepedést, mint például az USÁ-ban, és van ahol csak egyszerűen szerencsétlenkednek. Egyszerűen nem hangolják össze a hivatalok munkáját. Nálunk mondjuk szerintem direkt…
– Nagyon be vagy rágva – mondja Hajni.
– Igen, kikészítették az idegeim. Az otthoni adóhivatal meg a társadalombiztosító meg a többi. Na de mindegy, itt csak bénák, de legalább kedvesek. Így nem bosszantom fel magam. – határozom el.
– Ha nincs itt munkája, akkor sajnos nem adhatom ki a lakást! – mondja a hang a telefonban és én csak gúvasztom ki a szemem. Tök jó! – gondolom.
– Legközelebb majd azt mondjuk, hogy van – mondja Gergő vigasztalva.
– Ja, mert miért is ne lehetne otthon munkánk?
– Itteni munka kell?
– Azt nem mondta. De lehet, hogy akkor majd azt mondja, hogy itteni bankszámla, vagy kiskutya, vagy ki tudja micsoda!

Persze az ingatlaniroda nem kért állást és még kedvesen el is magyarázták, hogy azért kérnek mások, mert volt egy olyan rendelet Spanyolországban, hogy nem lehetett kirakni az albérlőt a lakásból akár évekig sem, ha nem fizetett, de ha van állása, akkor le lehet a bankszámlájáról foglalni az albérleti összeget.
– Bár ez a szabályzat már nem él – magyarázza Rajeev, az indiai kinézetű kanárió, az első ingatlanirodás, aki profi szinten beszélt angolul. – most már ki lehet rakni bárkit, ha nem fizet.
– Meg egyébként is, itt, Dél-Gran Canarián rengeteg nyugdíjas vesz ki lakást fél évre, és nincs is állásuk. Valószínűleg a nyugdíjukat sem ide utaltatják.
– Igen. Sok a norvég és a skandináv.
– De mi nem kérünk állást, sem bankszámlát – mosolyog Rajeev mint ahogy később mosolyog Lole is – csak a szokást kell betartani.
– És mégis is mi „a szokás”? – kérdezi Gergő.
– Egy havi kaució, egy havi bérleti díj és egy havi összeg az irodának.
– Aha… – mondom és megint Lolénél vagyunk, Arguineguinben, a halászfaluban, ami már régen nem kicsi és nem is halászfalu, bár van egy kikötője és van még pár halásza, most már inkább a norvégok üdülőhelye. Az ingatlanirodára is spanyolul, angolul és norvégul van kiírva minden.
– Két szabad két hálószobásunk van.
– Megnéznénk az egyszobásokat is- mondom Lolénak, hamár ennyire lecsökkent a megnézendő lakások száma. Itt a kétszobás azt jelenti, hogy nappali plusz két szoba. Az egyszobás meg értelem szerűen nappali és egy háló.
– De hát nem egy család vagytok? Egy gyerek van, nem?
– De.
– Hány éves?
– Nyolc.
– Aha, de neki kell külön szoba. – magyarázza Lole, mi meg csak nézünk egymásra.
– Lakhat valamelyikünk a nappaliban – mondom halkan, de erre meg ő néz nagyokat.
– A gyerek alhat a nappaliban – helyesbít Gergő. Erre már megértőbb Lole.
– De a gyereknek kell külön szoba. A gyerekek akkor boldogok! Nézek még két hálószobásakat. – makacskodik, mi meg nézünk egymásra és nem értjük, hiszen otthon a nappali volt a mi hálószobánk is és ha Levire gondolok, akkor a legkevésbé azt akarja, hogy legyen saját szobája.
– A mi gyerekünk más – a más szót használom, mert úgy látszik, hogy Lole szerint az itteni gyerekek mind ugyanolyanok – a mi gyerekünk inkább velünk akar lenni mindig. – mondom és nem tudom, hogy ez itt most pervezség vagy szégyen.
– Ó, de jó neked! – fakad ki Lole, és eszembe jut, hogy a múltkor egy nyolcéves forma kisfiú jött be hozzá és megölelte. Biztos a fia.
– Jó, de előbb megmutatom a kétszobásakat. – mondja határozottan.
A lakást, aminek a fotói korántsem tetszettek nem akartuk először megnézni. De Lole olyan, mint az itteni többi kanárió, nagyon is tudja, hogy neked mire van szükséged. Aztán a kedves erőszakosságának engedtünk, elnézően, hiszen mégiscsak ő a helyi, mi meg a külföldiek, ne keveredjünk konfliktusba rögtön, az első találkozáskor, gondoltunk, így hagytuk, hogy felvezessen minket a halványlila falú lakáshoz.
Mikortól lesz is valami otthon és nem csak egy lakás? A hosszú folyosón először egyenesen, majd felfelé kellett menni. Az első emeleten rögtön nyílt egy hatalmas halványlila hálószoba. A plafonon fa ventilátor, az ágy hatalmas, fölötte virágos kép, az ablak előtt lebegő függöny. A szoba nagyobb volt, mint otthon a nappalink. Mellette a fürdőszoba, mellette a szintén halványlila gyerekszoba. Itt a gyerekszobák nagyon kicsik, egy ágy és egy ablak. Ez még nagyobbnak is számított, mert volt benne egy nagy szekrény és egy komód, fölötte tükör. Az ágy fölött angyalkás kép, amit Levi rögtön lecserélt egy hajósra, amit a nappaliban talált. A szoba nem volt nagy, de minek is? Hiszen itt a gyerekek az idejüket a parton töltik, nem a szobájukban.

A második szint a nappalié, konyháé és egy kis erkélyé. A konyha az Ikeából, aminek létezéséért Gergő mindig hálás lesz, a falon sztenderd képek, és legolcsóbb bútorok. De a jobb falon végig ablakok húzódtak, és az utcák közül, kihajolva az ablakon, látni lehetett a tengert. A vakító fehér ég alatt a sötétkéken húzódó tengert. Jobbra is, balra is, előre is. Mert a ház egy sarkon állt. Szerencsétlenségünkre senki nem tudta a címét, ezért legalább háromszor kellett még az irodába bemennünk, hogy elmagyarázzuk Lolénak, miért nem lehet La Barrera 40 C a lakásunk, az a cím, amit a szerződésbe írtak. (főleg mert az ajtó fölé a 11 B volt írva). Aztán bekerült a szerződésbe a La Barrera 11 B, ami szintén nem lehetett. Fernando Arencibia 11 B és Manuel Perez la Barrera 40 C. Lassan a tulaj és az ingatlanos is megegyeztek benne, mi is legyen a cím. Körülbelül két hét alatt. Na ez, Kanári.

És az első nap, mikor behoztuk azt a kevés kis bőröndünket, amelynek ruhatartalma még egy szekrényt sem tett volna ki,nemhogy ennyit! Bekapcsoltuk a zenét. A zenét, amit otthonról hoztunk, a zenéket, amiket otthon hallgattunk. Mindegy volt a lila fal, az ötlettelen berendezés, a rengeteg különböző padló- és falburkoló csempe, a furcsa kialakítások – sőt! A Quimby, a Kiss Tibi hangja úgy rohant egyik szobán át a másikba, mint egy labirintus ifjú szelleme és mi csak nevetni tudtunk. Mennyire más! Mennyire távoli, mennyire közeli, milyen idegen és mégis mennyire otthon!

Mennem kell, mert festünk. Fehérre festjük a lakás halványliláját. Tegnap kezdtük, de elfogyott a festék, így inkább a tengerparton töltöttük a nap többi részét. De tegnap nagyon hatékonyak voltunk. Végre felraktuk a kiadó szobánk hirdetését az airbnb-re. A hálószobánkat adjuk ki, kb 30 euróért éjszakánként. Ebből reméljük, hogy lesz annyi pénzünk, hogy a szállást ki tudjuk majd fizetni. A Levi kis szobáját is felraktuk, hátha. A lakás többi részében el tudunk lakni pár hétig, ha valaki olyan sokáig venné ki. Csak az erkélyre kell csinálni egy zuhanyt. Csap van, úgyhogy nem gond. No meg, itt folyton meleg van, nem kell melegvíz sem, meg lehet télen-nyáron az erkélyen zuhanyozni. Micsoda királyság! Mikor fogok ehhez hozzászokni?

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.