főzés, amikor csak mi vagyunk

215375_10151423560411915_1530306211_nAz emigrációban mindenki megtanul főzni. Vagy legalábbis meg kell tanulnia. Edi is és Tomi is nagyon jól főz, no meg Hajni és Dávid is folyton főznek – bár ők mind irtó jól is főznek és még szeretik is! De azért valószínűleg azért is, mert a főzés és evés egy szórakozás, egy behelyettesítő elem lett a tevékenységi körökben. Abban a sok tevékenységben,  amit itt elveszítettek. És amit folyamatosan mi is veszítünk. Napról napra.
Mert itt az ember nem ugrik be valahova a barátaival, itt az ember nem marad tovább dolgozni és utána iszik egy sört a főnökével, itt az ember nem dumálhat éjszakáig a barátnőjével, aztán randizik a pasijával a koncerten, ahol a többiek vannak. Egyszerűen csak azért, mert a többiek nincsenek itt. Itt csak mi hárman vagyunk.
Vagyis vannak mások is. Szerencsére.

Más magyarok, barátok, vagy inkább azt mondtam volna otthon, hogy ismerősök. De itt barátok. (Aztán később igencsak nagy barátok lettek 🙂 ) Mert ők az egyetlenek, akik értik, hogy honnan jöttünk és talán ők az egyetlenek, akik előbb tudják mint mi, hogy itt hova fogunk tartani. Valószínűleg oda, ahol ők vannak.De leginkább mégis egymásra vagyunk utalva. A férjemre és a fiamra. És ők rám és egymásra. Mondjuk inkább rám. A kettőjük közötti összeköttető kapocs vagyok. Mint ma is.Levi megsértődött, duzzogott és szokásos nagy hévvel kivágta a hűtő ajtaját:
– Már csak azért is teszek a szendvicsembe szalámit is! – kiáltotta, de a hirtelen kieső üveg elnyomta a hangját. Az üveg kivágódott a hűtőből és a földön apró darabokra tört.

Gergő, akivel az összeütközés kitört, sietve távozott.  Sokáig takarítottam a padlót, amíg minden apró kis darabkáját az üvegnek megtaláltam és felitattam a ronggyal a kiömlött italt. Levi csak beszélt, be nem állt a szája. Mint amióta itt vagyunk, a Kanári szigeteken. Mintha itt folyton olyan késztetése lenne, hogy beszéljen. Nekem meg olyan, hogy meghallgassam. Vagy csak úgy csináljak, mint otthon, és néha ne hallgassam meg. De otthon minden más. Mert otthon elérhető közelségben vannak a nagymamák, az apja, a barátai, és ha nem is fordul valójában hozzájuk, amikor gondban van, mégis, érzi, hogy közel vannak, bármikor felhívhatná őket, bármikor átmehetne a mamához. Hiszen csak három hévmegállóra lakott tőlünk. De itt más minden. Mert csak hárman vagyunk. És ha mi hárman nem tudunk egymásra támaszkodni, ha nem működik az együttélésünk, akkor az egész itteni életünknek lőttek.
Most a sötét szobában vagyunk. Egyedül a számítógép monitora világít, amelyen gépelek, a fiúk már kibékültek, mint mindig. Levi bejött a szobába és az ágyra vetette magát. Szerencsére itt az ágy elég nagy. Elférünk mindhárman, még úgy is, hogy nem is érünk egymáshoz.
Gergő magához húz és elmosolyodik.nice-alone-wallpaper
– nem haragszol már annyira? – kérdezem.
– dehogy, eddig sem haragudtam! – mondja.
És mondom, hogy befejezem az írást. Hiszen ma egyébként is egészen más dolgokról akartam írni. A főzésről, a nagy evésekről, és arról, hogy a külföldön élésben ahogyan sokkal kevesebb a barát,  az üzenet, amelyek körülvesznek, a kerítés, amelyet magam és mások kerítettek körém, úgy sokkal kevesebb a kontrollszemély is. Nincs, akinek a szemében látnád magad. Csak egymás. Csak mi, hárman.

Edina is csak Tomi szemében, Dávid Hajniéban. Így lett Edi húsz kilóval több. Mert Tomi szemében ugyanolyan szép volt, és mert nem voltak más szemek, amelyek nézték, megítélték volna. És mert nem volt más, akiben megítéltettek volna, akik tükröt, vagy legalábbis képet mutattak volna róluk, nekik. Igy változunk mi is. Csak egymáshoz.
Mert mi itt turisták vagyunk. Lehetnénk bunkók, kiabálósak, lehetnénk hangyásak és büdösek, lehetnének furcsa szokásaink és lehetnénk száz kilósak is. Az itt élők számára ilyenek vagyunk. Vagy elfogadnak- és szerencsénkre mi épp egy olyan helyre jöttünk, ahol teljesen elfogadnak – vagy nem is érdekli őket. Azért valószínűbb, hogy nem is érdekli igazán. Vagy ahogyan otthon is azt mondják a francia szomszédra, hogy persze, hogy ő megeszi a békát is, hiszen francia! Még jó, hogy a boltos menye olyan furcsa, hiszen skót… stb. És neki lehet, neki szabad, neki más, mintha az ember saját fia lesz vegetáriánus egyik napról a másikra, csak úgy! Mert az furi, ezt ne tagadjuk.
Így vagyunk magunknak csak mi. Levi, Gergő és én. Egymás szemében létező entitások. Így vagyunk egymásra hagyatva itt, a szigeten. Mintha csak egy lakatlan, illúzióba burkolt, álomsziget lenne. A terek egyik tekintettől a másikig tartanak csak. És egymás tekintete húzza csak a falakat körénk.
Úgyhogy békülni kell. Mert máshogy nem lehet. Kellenek ezek a falak. Hiszen nincs másunk. Egyelőre. Vagy talán örökre.

Advertisements

2 thoughts on “főzés, amikor csak mi vagyunk

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s