elszaladva

Holiday-Travel-Kids„Mikor felszállt a gép, lassan, egyesével gördültek le a vállamról a terhek, a sarokba szorítottság érzete, a nagy magyar valóság nyomasztó érzése, a szürke jövőkép terhe. Elszakadni olyan gyönyörűség volt, felszabadító, szárnyat adó érzés, mintha egy kínzó-gyötrő, seveled-senélküled szerelemből lépnék ki végre, és csillogó szemmel csak nézem a 3000 kilométert, ami végre elválaszt Magyarországtól.
Ebben a pillanatban mindegy is, hol fog leszállni a gép. Már csak az a gondolat is felszabadít, hogy végre, lassan, de biztosan egyre távolabb kerülök attól a világtól, amelyben már sem álmodni, sem lélegezni nem tudtam.”
2013.június 17. Ezt irtam a Facebookra.
Sok a like, sok a komment és sok a megértés.
Ma, többen hagyják el az országot, mint bárki hinné.
Amikor elmondtam a barátaimnak, hogy úgy döntöttünk, hogy elköltözünk, szomorú, de helyeslő bólogatásokat kaptunk. Okot, magyarázatot sem kellett adnom. Nem úgy, mint Hajniéknak vagy Ediéknek 3-4 éve. Akkor még az volt, hogy jó, keressetek egy kis pénzt külföldön, aztán gyertek haza mihamarabb. Nekünk már magyarázkodni, okot adni sem kellett. Hiszen az emberek az országban olyan megkeseredettek, olyan kilátástalannak látják az életüket, hogy nem kellett mondanunk semmit.
Persze azért magamnak kellett. Én az „érzés” miatt megyek el, mondtam magamnak. A sarokbaszorítottság, a tehetetlenség érzése miatt. A munkám, ami hasznos volt és értékes számomra egyre nehezebbé vált. Az ellen, az állam, a diktatórikus, anti-demokratikus és vadkapitalista, korrupt rendszer átütése egyre nehezebbé vált, és már egy olyan nagy, független civil szervezetet is érintett a gazdasági válság, mint a Greenpeace, aminek szívvel lélekkel dolgoztam. A munkám lassan olyan érzés lett, mintha minden nap rengeteg energiát ölnék abba, hogy biciklizem, vadul, elszántan hogy minél hamarabb odaérjek a jóhoz és akkor rájövök, hogy ez egy szobabicikli!… ami persze sosem mozdul. A kerekeit rég kivették már.
Rengetegszer megírtam magamnak és másoknak is, hogy milyen érzés volt a sarokba szorulni, magánszemélyként egyre kilátástalanabbnak látni a jövőt, óriási, folyton növekvő deviza lakáshitellel, egyre hosszabb, hidegebb téllel, egyre öregedő, penészedő lakásban, küzdve az elemekkel, a bankokkal, a házban lakó öregasszonnyal, az állammal és a politikusok önkényével. Nem is kellett magyaráznom, hogy elegem van. Mindenkinek elege van. Mindenkinek egyre kevesebb volt egyre több munkáért. De ami a legjobban fájt, az nem az volt, hogy fölöslegesnek éreztem a munkát, a napokat, a küzdelmet, hanem, hogy nem láttam kiutat. Nem láttam a változás lehetőségét, a jövőt és már nem voltak álmaim.
Lassan vettem észre, hogyan változtatnak a körülmények. Egyre megkeseredettebb vagyok, egyre kevésbé vagyok lelkes, már nem bízom a jövőben, már nincsenek terveim, már egyre türelmetlenebb vagyok, már egyre fáradtabb, egyre öregebb. A hiábavalóság, az értelmetlen küzdelem, ami a munkámtól kezdve a heti egyszeri tüntetésekig tartott, a havi költségek lecsökkentésétől a vitáig a szomszéd nénivel a házban, aki nem akar felújítást, vagy az áruházzal, akiknél már nem lehet márciusban tumblr_njg5t8Gcye1tz15cqo1_1280tüzifát kapni, mert szerintük már tavasz van, mikor épp elkezd újra zuhogni a hó odakint, vagy a hivatalokkal, az adóhivatallal az általuk rosszul kiszámolt adók és jogtalan büntetéseik miatt, vagy az elektromos céggel, mert túlszámláztak, vagy a tévétársasággal, mert több hónapos előfizetést akarnak behajtani, amikor már régen lemondtam a szerződést. És ez még csak a lista eleje. Mondhatnám a hivatalokat, ahol az ügyintézők nemhogy segíteni, de leginkább hátráltatni, vagy belédrúgni akarnak, hisz beléjük is rúgnak minden nap, nekik is kell valakibe. Vagy a sok „nem lehet” mondatba, amikor nem lehet bérletigazolvány nélkül bérletszelvénnyel utazni a metrón és hiába vetted meg Európa legdrágább bérletét az egész hónapra, ha elvesztetted a bérletigazolványod, akkor jegyet kell venned. Mert „nem lehet” igazolvány nélkül! Mert nem lehet a személyid számait ráírni a bérletszelvényre! Mert nem lehet később beleragasztani az igazolványba egy fényképet! Mert nem lehet és nem lehet és nem lehet…. És mikor kérdezed, hogy miért nem? Akkor a válasz, hogy mert nekem azt mondták, hogy mondjam azt, hogy nem lehet.
(És juhuu, ez már megváltozott!! Éljen! Mégsem volt igazam?)

Na, ez a legjellemzőbb az országra. A kisembernek, a metróval közlekedőnek, az alkalmazottnak, az adófizetőnek semmit nem lehet. A gazdagoknak, a hatalmasoknak, a milliárdosoknak, a politikusoknak persze lehet. Mindent lehet.
Egy ideje már híradót sem néztem. Nem csak azért mert bosszantott, hanem mert úgy nyilallt a szívemben a fájdalom, a szomorúság, hogy nem bírtam elviselni. Sírhatnékom volt, hogy ez az ország, amelybe születtem, amelyben élek, amelyben a családom él. Ez az ország, amelyet valamikor szerettem, most elviselhetetlenségével körülfog és 3fojtogat.
Kisgyerekem van. 8 éves. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz vele jövőre. De mi lesz vele akár holnap? Mert ma már nincs az iskolában pénz krétára és a butaság a banalitással olyan mélyre süllyedt, hogy az oktatási államtitkár a tévében közli a tanárokkal, hogy az ő dolguk a minimálbérükből krétát és papírt venni az iskolának. És államosítanak és szabályoznak és büntetnek és korlátoznak és megmondják, hogy a gyerekek mit gondoljanak, mit csináljanak. Az önállóságot mind az iskolák, mind a tanárok, mind a gyerekek és szülők részéről igyekeznek korlátozni, minél szűkebbre szabni a teret, amelyben mozoghatunk. Az országról csak úgy gondolkodhatunk, ahogyan ők mondják, csak ilyenek és olyanok lehetünk…
Nem lenne elég sor, hogy leírjam, milyen banális, értelmetlen törvényeket és szabályozásokat hoztak az elmúlt években. A butaság vetekszik azzal, amennyire hülyének néznek bennünket.
Degradálják a szegénységet, büntetik a hajléktalanságot, erősítik az általuk nemzettudatnak nevezett előítéleteket és a társadalmi különbségeket, politikusok rasszista beszédeket mondanak a Parlamentben a zsidók és a cigányok ellen. Ezután pedig nem mondanak le, hanem büszkén nyilatkoznak tovább.

Mint ahogy megbüntetnek engem, mert az adóhivatal elszámolta az illetéket 5 éve, ezért én fizessek kamatos-kamatos büntetést az adóhivatalnak, különben elveszik a lakásom és a szüleim lakását is. De elengedik a milliárdosok adótartozását, ha végre hazahozzák a külföldre menekített milliárdokat – és mindezt elegánsan csak adóamnesztiának hívják, mint akik megérdemlik ezt a kis kedvességet a kormánytól.
combatir la AnsiedadDe ez mind csak a jéghegy csúcsa. Tüntetnek már az egyetemisták, mert kötelezni akarja az állam, hogy a diplomád után 20-30 évig csak az áldott Magyarországon dolgozhass. Aztán a középiskolások, mert egy politikus csak nevetett az egyetemistákon, hogy haha, hiszen leginkább a középisikeket fogja ez érinteni. Aztán tüntetnek a tanárok, mert nemcsak a függetlenségüket vették el, de fél éve, még a fizetésük 20 %-át is visszatartja a kormány. Tüntetnek a családok a családi juttatások megvonása ellen, a hajléktalanok büntetése ellen, a nyugdíjasok az egészségügyért, ami egyébként is romokban van. Közben a tévében olyan reklám megy, hogy magyar orvos vagyok, külföldön dolgozom, de hazajövök, mert itt megbecsülnek. És nem tudod megmondani, hogy sírj, vagy nevess. Mert ekkora szemtelenséget el sem tudsz képzelni. Orvosok, akik alig kapnak többet, mint a munkanélküli segély, akik minimálbérét, bekattannak egy esztékában. Ha orvos lennék, egy óriási pofonnak érezném, egy pofátlan, arcátlan pofonnak, amit a kormányzat ad nekem, már csak azért is, csak hogy tudjam, kik mondják meg, hogy mit is kell szeretnem, milyennek kell lennem, és hogy csak mosolyogjak velük a sok hazugságon.
Visszamenőleg hoznak törvényeket, módosítanak szerződéseket. Az országban már ezerszer jobban megbízom bármelyik rosszarcú bűnözóben, mint az államban vagy az állami cégekben. Annyi történet van arról, hogyan és kiket vágtak meg, igazságtalanul büntettek és mélyszegénységbe taszítottak.

Százezrek hagyták el az országot az elmúlt 2 évben. Ma már senki nem kérdezi meg, mi miért tesszük.
Csak a nagyszülők néznek szomorúan.

  • Hiszen van jó állásotok. Mit akartok még? Örüljetek, hogy lyuk van a feneketeken. Ne gondolkozz, ne pofázz, ne háborogj! Örülj, hogy van hova hazamenned.

De mi már nem az a generáció vagyunk, mint ők. Nekünk már nem elég a minimum, amivel megélhetünk. Sőt, sokkal inkább kell a szellem szabadsága, mint a test kényelme. A folyamatos fogyasztás, vásárlás sulykolásától inkább szabadulnánk, a reklámarcok közül, a politikai nyilatkozatok elől, a tehetetlenségből. Menekü9anlsbs7wdc4pye9sfiwnh5uc.600x600x1lnénk a folyamatos panaszkodás, siránkozás és morgolódásból. Tudom, elmenni menekülve nagy hiba. Elmenni úgy, hogy választottál, már jobb. Elmenni most, tudom, egyszerre megkönnyebbülés és harag. Egyszerre cserbenhagyás és megszabadulás. Egyszerre annyi minden! Feladás és újrakezdés, lemondás és szomorúság, fájdalom és öröm.
Leginkább a cserbenhagyás része miatt fájt nekem. A küzdelem, mi lassan az életemmé vált az elmúlt években, ami lassan felőrölt, ami emésztett, ami napról napra fogyasztott el engem, ami csipegetett belülről és égetett kívülről, ami miatt minden tüntetésen ott voltam, és ami miatt az egészségem egyre rosszabb lett és én egyre öregedtem. A küzdelmet most feladom. Arra hivatkozom, hogy nem tehetek mást. Hogy különben oda az egészségem, az életem és a gyerekemé is. Tényleg így gondolom, mégis lelkiismeret furdalásom van. Hiszen a többieket itt hagyom, a szüleimet, a rokonokat, a testvéreket, a barátokat. Hogy nélkülem is, eggyel kevesebben, de tartsanak ki, tüntessenek.

…vagy kövessenek.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s